tőle visszhangzott az egész ház,

és én már féltem egy kicsit,

hogy itt hiába az okos szó,

itt már csak a terror segít.

Apám, látva, hogy unokája

hogy a nyakamra nő, talán

nevetett magában az ifjabb

ügyetlen apán, a fián,

s ha nem is gondolt vissza arra

az időre, mikor velem

bánt el, meg akarta mutatni,

hogy hogy nevelnek helyesen,

s mondott valamit a gyereknek,

fél-tilalmat és fél-panaszt…

Semmi szörnyűt — csak megelőzött,

hisz olyasmit vagy ugyanazt

mondtam volna esetleg én is…

S szavára Lóci dacosan

összerezzent, és vele én is,

egész úgy, mintha én magam

kaptam volna a szemrehányást,

a szót, a tiltót, büntetőt,

azt, ami oly gyűlöletes volt

harmincegy évvel ezelőtt:

úgy éreztem: most készülődik

ellenem egy más akarat,

úgy éreztem: lapulni kell, vagy

összetörik a csontomat,

és elöntött a keserűség,

a gyerekkori fájdalom — —

És Lóci felelt: — Csak azért is!

Úgy lesz, ahogy én akarom! —

És apám szólt: — De nem szabad, mert

apu megbüntet!… — Lázadó

hang csattant vissza: — Nem, nem! Én rossz

leszek! csak rossznak lenni jó! —

Néztem apámat: énhelyettem

játszotta meg, hogy szigorú,

és Lócit: s láttam, hogy helyettem

lázadt fel szegény kisfiú:

helyettem lázadt, s amit egykor

nem mertem, most megtette ő,

s egyszerre nagyra nyílt, szabadra,

előttem a nem hitt jövő,

s valamit akartam csinálni,

valami bolondot, vigat,

ami majd mindent elfeledtet,

és szóltam: — Lóci, gyere csak,

gyere, kis disznó, megtanítlak

röfögni… — Röfögtem neki,

és Lóci is röfögni kezdett,

hogy potyogtak a könnyei,

és béke lett, és már mosolygott

a harminc év kísértete,

Lóci játszott, s én nem sajnáltam,

hogy a napom elment vele.