Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet – mondjuk együtt József Attilával, de közben gondolunk-e arra, hogy a szabadságot mindig ki kell vívni, hogy az sohasem hull ölünkbe ajándékul?
És arra gondolunk-e, hogy minden küzdelem, minden harc, mely a szabadságért zajlik, az tulajdonképpen – olykor tudatosan be sem vallva, még magunknak sem – annak a vágyunknak a megtestesülése, amely a békét óhajtja, és amely a csendes, nyugodt, gondoktól alig terhelt élet utáni vágyakozásunkat testesíti meg? Na meg arra, hogy a béke tulajdonképpen a rend nyugalma? Gyönyörű megfogalmazás. A mai világban ezt a földi paradicsom meghatározásának is érzem egyben. De kevésszer adatott meg ez a magyarság számára!
Alig múlt el a kommunizmus áldozatainak emléknapja, máris küszöbön az 1848-as megemlékezés, s közben az Európai Parlament, az unió némely szervének és szervezetének "baráti kóstolgatását" is élvezzük nap mint nap. Nos, ebben a társadalmi közegben és e jeles napokkal kapcsolatban Hende Csaba gondolataiba botlom. Figyeljünk csak rájuk! "Senki nem dönthet rólunk helyettünk, mert csak a felelősséggel megélt szabadság szülhet rendet." Nicsak! Tetszenek látni írásocskám első mondatát, és vele olvasva ezt az utóbbit? Még tisztább a kép. De Hende Csaba így folytatja: "a szabadság szülhet együttműködést". Ez igen! Lassan értjük, miért nem szíve csücske az ország, a nemzet, a kormány a mai gazdasági és politikai világhatalom vezető korifeusainak! A magyarok szabadok akarnak lenni, és – mellérendelési viszonyban, nem alárendelten – együttműködnének. Nem csicskásként, nem szolgaként tehát. Ez bizony gond ma "Ajrópában". S hogy ez mennyire így van, azt a honvédelmi miniszter ki is mondja a tőle megszokott karakánsággal: "Összetartozunk a közös szabadságban, magyarként és európaiként, ha együtt, és nem egymás ellenére keressük a közös boldogulás útjait." Ezek bizony egy egyenrangú fél, nem egy vazallus szavai. Ez hát a nagy bűnünk. Kovilacibá’ mondta anno, hogy merjünk kicsik lenni. Nem hallgattunk rá. Meg is kaptuk a méltó büntetést a derék neoliberaloposztkommunotechnobürokratáktól.
De mond Hende Csaba mást is, hisz március 15. tájékán járunk: "A magyar történelem egy nemzet küzdelme a szabadságért, 1848 pedig Európa első nagy, valóban közös tavasza. A szabadság összeköti Európa nemzeteit is, és az Európai Unió azért jött létre, hogy a kölcsönös tisztelet, a közös érdek jegyében közösen váltsuk valóra azt. A szabadságot meg kell élnünk a hétköznapokban. Nem elégségesek a törvények és az intézmények, azokat felelősen, a realitásokat tiszteletben tartva, a közjót szolgálva kell tartalommal megtöltenünk, s ha kell, meg is védenünk. Ha megtesszük, amit kell a magyar és ezzel az európai szabadság ügyéért, akkor mindenhol jó magyarnak lenni. Jó magyarnak lenni, ha elkötelezetten dolgozunk közös dolgaink előreviteléért a kölcsönös tisztelet és a közös érdek jegyében, még akkor is, ha konfliktusokat kell felvállalnunk ezért." Azt hiszem, ez elég tiszta, egyenes és magyar beszéd.
S bizony ez fáj némelyeknek. De idézzük csak fel még egyszer a gyönyörű szép és tömör lényeget: "A magyar történelem egy nemzet küzdelme a szabadságért."
Egész történelmünk erről szól tehát! S most közel vagyok ahhoz, hogy úgy járjak, mint az egyszeri festőművész, aki egy szépséges naplementét látván így sóhajt: "Na, ezt sem festhetem meg, mert ha megteszem, giccsnek nevezik." Azaz ha nagyon pátoszos akarnék lenni, azt is mondhatnám végezetül, hogy addig magyar a magyar, ameddig szabad, vagy ameddig érte küzdeni kész.
Így állunk hát 164 évvel a nagy március után. De állunk még mi, akik olykor "isa por és chomuv" vagyunk, de a tűzben mindig feltámadunk.
