Amióta megismertem ezt a költeményt, szinte minden egyes alkalommal, amikor "hiányaim térképén" valaki eltávozásával egy-egy újabb fehér folt keletkezik, felidéződnek bennem ennek a versnek a szomorkás, elégikus rezignáltságú sorai. Most is ez jutott eszembe, amikor az 1989. január 23-án (aznap, amikor Salvador Dalí is "az elágazó ösvények kertjébe" távozott, Weöres Sándor pedig egy nappal korábban), mindössze harminchét évesen, kézdivásárhelyi otthonában elhunyt tanár és költő Boér Géza eszembe jut.
Boér Géza úgy volt tanárom, hogy diákként talán egyetlen óráján sem voltam. Ott tanított, abban a középiskolában, ahol én is jártam, és a másik osztálynak volt a francia tanára. Ha nagyon megerőltetem az emlékezetemet, az jut eszembe, hogy valamikor a nyolcvanas évek elején, talán éppen helyettesíteni kellett valakit, és ő jött be valamelyik óránkra. Becsengetés után jó húsz perccel, lezserül, mosolygósan. És beszélgettünk valamiről, vagyis nekünk, diákoknak nem kellett csinálnunk semmit. Legendája kerengett az intézet falai között, s amikor nagy ritkán végigvonult hosszú, ősz szálakkal tarkított hajával, a maga szerény, hallgatag, hallgató modorával az udvaron, a folyosón, a naplót, mint valami fölösleges, de nem nélkülözhető tartozékot hóna alatt szorítva, lerítt róla, az egész emberről, hiszen ezt sugározta magából, a teljes lényéből, hogy ő most csak azért van itt, mert máshol nem lehet. Az irodalom iránt érdeklődők már tudtuk akkor róla, hogy költő, hogy verseket ír, hogy egy verseskötete meg is jelent (Hiányok Térképe, 1980). Aztán közelebbről is megismerkedtünk, a verseim kapcsán, voltam a lakásán is, irodalmi körökön, egyéb rendezvényeken vele együtt, beszélgettünk is sokat (ha azt beszélgetésnek lehet nevezni), ahol ő inkább – ebben is legendásan tudott teljesíteni – többnyire csak hallgatott. A vékonyka, zöld-fehér Forrás-kötetét "minél több jó verset kívánva" dedikálta 1981-ben egy nagyszünetben az 1-es számú Faipari Líceum első emeleti folyosóján. Mondanom sem kell, elejétől végéig többször is kiolvastam, s hogy nem fölöslegesen, azt bizonyítják az azokban az években szerzett, a lapokon visszafogottabban bár, de igencsak szétszórt szavakkal építkező, lépcsőzetes sorszerkesztésű költeményeim. Bizonyára elnéző mosollyal konstatálhatta a Mester a tanítványra tett hatását, de – jól emlékszem –, amikor már kezdtek megjelengetni az akkori lapokban az irományaim, miképpen terelgette ezeket valamilyen más, lehetőleg a saját hang irányába, és milyen nagy gonddal és – ezt is elmondhatom – milyen nagy szeretettel tette mindezt.
Boér Géza, azt hiszem most így visszatekintve, jó ember volt. Nagyon jó ember. És semmiképp sem abba a kegyetlen, korlátozó, megkötő, a lehetőségektől elzáró világba való. Ő másképp szűrte át magán a kívülről jövő ingereket, és másképp oldotta fel, ha fel tudta oldani egyáltalán, a mindenféle traumákat. Az a típus volt, aki soha még a légynek sem ártott. És ha voltak benne feloldhatatlan feszültségek, hát hogyne lettek volna, mint mindannyiunkban néha, ezeket ő nem kibeszéléssel, a lélek bugyrainak mások elé tárásával, hanem időnként "szeszekkel" próbálta csillapítani, feloldani. A lélek bugyraiba pedig a verseiben szállt alá. Költő volt. Magányos, társtalan ember. Annak ellenére, hogy voltak mellette haláláig és halála után is kitartó társak, jó barátok. Egykori egyetemi kollégái, barátai, írótársai, akikkel személyes kapcsolatba kerültem, szinte mindannyian úgy emlékeznek rá, mint olyanra, aki már az egyetemen kitűnő koponya, jó fej volt, és aki "döbbenetesen tudott hallgatni". Úgyszólván kínosan vissza tudott vonulni a saját csendjeibe.
Boér Géza, az ember 1989 januárjában végképp elhallgatott, a költő pedig, barátai, kiadói jóvoltából, a több száz, hagyatékában maradt kéziratából válogatva, újabb két, poszthumusz kötettel "ajándékozta" meg az olvasóit.
Hányszor eszébe jut az embernek valamelyik kedves ismerős halála után sok-sok évvel, hogy mit nem adna, ha még egyszer, csak egyetlenegyszer összefuthatna az illetővel. Mondjuk Boér Gézával. Leülni vele, kicsit hallgatni, kicsit beszélgetni, megmutatni neki az újabb verseket, mint valamikor, diákkoromban. És kíváncsian várni a véleményét a barátnak, kollégának, aki már több mint húsz esztendeje a "hiányaim térképén" nagy, pótolhatatlan fehér folt marad – most már mindörökké.