Március 15-én a különvonattal, buszokkal, kiskocsikkal a Gazeta Polska jobboldali hetilap felhívására Budapestre érkező, némely becslések szerint két-háromezer, mások szerint ennél nagyobb számú lengyel, aki részt vett a Nagy utazás Budapestre programban, nemcsak zászlóik, jelszavaik révén jelentettek új színt az idei március 15-én a magyar főváros és az egész Kárpát-medence állami és civil ünnepségein, hanem jelenlétük, beszédeik és beszélgetéseik eszmei kisugárzása tette az eddigiekhez képest rendhagyóvá, a szabadság és függetlenség, a nemzeti önazonosság kifejezésének fórumává Budapest utcáit és tereit.
Tomasz Sakiewicz, a Gazeta Polska főszerkesztője a két nép közötti históriai barátság és együttműködés, a közös fejedelmek és királyok, a több mint ezer évig közös határ, a ’48–49-es szabadságharcban való masszív lengyel részvétel, majd a Teleki Pál magyar miniszterelnök révén 1939-től mintegy százezer lengyel értelmiségi, katona magyarországi befogadását áttekintő beszéde után a történelmi egymásra találás nagy momentumai mellett a Nemzeti Múzeum előtt mondott beszédében köntörfalazás nélkül tért rá az európai integráció Magyarországot tipró és megszégyenítő eljárásaira. Kiemelte: a lengyelek a legnagyobb magyar nemzeti ünnepre azért érkeztek, hogy támogatásukról biztosítsák a magyarokat, akik egykor majd büszkék lesznek arra, hogy ezt az utat választották. A magyaroknak nem kell szégyenkezniük önazonosságuk vállalása miatt – hangzottak el a biztató szavak. Értékelése szerint a lengyel–magyar együttműködés messze megelőzte az EU létét, az onnan érkező kioktatásokat ennek tudatában kell fogadni. Korunk a szabad nemzetek önkéntes összefogását feltételezi, ennek a szikrája kell hogy fényt gyújtson más nemzetekben is.
Több ezer lengyel jelenléte nemzeti ünnepünkön históriai mérlegre téve is páratlan. Nyolc évvel ezelőtt, amikor a balliberálisok által Budapestről száműzött Teleki Pál-szobrot csak vidéken, Balatonbogláron sikerült évekig tartó szégyenletes hercehurca után felállítani, számos lengyel értelmiségi és műkedvelő fiatal is jelen volt a szoboravatáson, köztük akadtak olyanok is, akik gyerekkorukat a hitleri üldözések idején Magyarországon töltötték, itt jártak iskolába. Amikor tudomásukra jutott, hogy egyáltalán szóba kerülhetett az, hogy gróf Teleki Pálnak nem állíthatnak szobrot Budapesten, akkor befogadják ők – mondták – a lengyelmentő államférfi szobrát Lengyelországban.
Mostani budapesti jelenlétük még tágabb dimenziókba emelte ezt az érzést. Meglepődve vettük tudomásul, hogy a Gazeta Polskának több mint háromszáz pártoló klubja van – gyakorlatilag lefedi az egész Lengyelországot –, a magyarsággal szolidáris többezres lengyel ünneplő között olyan jelentős személyiséget is felismerhettünk, mint Riszard Kapuscinski, a diktatúrákat és diktátorokat leleplező, a világ minden táján ismert és olvasott művek szerzője.
Nincs még veszve Lengyelország, Míg mi meg nem halunk – ünnepeik alkalmával a himnusz eme szavai hangzanak el a lengyel ajkakról. Nincs még veszve Magyarország – azonosulhatunk a lengyel nemzeti imával –, amíg ilyen barátaink és vélünk szolidarizáló harcostársaink vannak Európában.
Ismételjük Tomasz Sakiewicz szavait: "Európa nemzeteinek nem kell szégyellniük magukat önazonosságuk miatt, különösen nem olyan történelmi múlttal rendelkezőknek, mint a magyar és a lengyel."
