– Kik vagytok, mik vagytok? – mosolyodott el Mátyás az érdemes társaság láttára.
– Bécsi diákok vagyunk, urunk királyunk – hajlongott a három legény.
– Hát aztán mi járat­ban volnátok? – tudakozta Mátyás.
– Le akarjuk főzni a pesti diákokat. Hallottuk hírét, hogy fölvitte Isten a dolgukat. Bársonyban járatod, kaláccsal eteted őket.
– Úgy igaz az – bólintott a király. – Úgy kell megbecsülni a tudományt, ahogy megérdemli.
– No, akkor minket aranyba foglaltass, marcipánnal tarts, magyarok királya! Szem nem látta, fül nem hallotta párját a mi tudományunknak. Er­dő az, nem berek, tenger az, nem patak, mint a pesti diákoké.
– Megnézzük, hány zsákkal telik – mosolygott Mátyás csendesen, s odafordult a lapátfülűhöz: – No, fiam, hát mit árulsz?
A diák meglegyezgette magát a füleivel, s kevélyen jelentette:
– Olyan fülem van, hogy még a fű növését is meghallom vele!
– No, te ugyan kivágtad a rezet – intett neki Mátyás kegyesen. – Olyan jutalmat adok a tudományodért, amilyent érdemelsz. Megengedem neked, hogy ott hallgasd az országban a fű növését, ahol csak tetszik.
A tudós bécsi diák úgy ballagott ki az ajtón, mint akit leforráztak. Szégyen­letében úgy beletakaródzott a fülébe, hogy azt se hallotta, mikor a findzsaszemű a helyébe toppant.
– Hát te mit tudsz, szolgám? – kérdezte nyájasan Mátyás.
– Még ennél is különbet – forgatta szemét a findzsaszemű. – Olyan éles a szemem, hogy még annak a hangyának a pislogását is látom, amelyik a köntösöd ujján mászik.
– Az ám, csakugyan – pillantott Mátyás a dolmánya ujjára. – Bizonyosan a kertben hullott rám az előbb. Nesze, fiam, megjutalmazlak vele. Legalább lesz min gyakorolni a tudományodat.
Azzal a markába nyomta a hangyácskát a findzsaszeműnek. De úgy megzavarodott az istenadta, hogy az ajtót se látta meg az éles szemével, hanem minden­áron az ablakon akart kimenni.
Annál vígabban táncoltatta az orrát a harmadik bécsi diák.
– Az ér a legtöbbet, amit én tudok – hunyorított Mátyásra a fél szemével. – Olyan orrom van, hogy a hetedik határból is megérzi a pecsenye szagát.
S akkorát szippantott a takaros orrával, hogy csak úgy lebegtek bele a bíbor függönyök. Mátyásnak meg a könnye hullott nevettében.
– Szaladjatok hamar! – kiáltotta oda a kamarásainak. – Hozzatok egy fehér cipót ennek a tudós embernek a pecsenyeszag mellé, hadd mártogathassa meg benne!
De nem várta az a cipót, hanem esze nélkül kisomfordált a palotából.
Hanem az orra még egyszer olyan hosszúra nőtt, mint azelőtt volt, úgy kellett neki külön kocsin vitetni.
Azóta se főzték le a bécsi diákok a pestieket.