Kortárs jegyezte fel Petőfi Sándor egyik nagy napját, amint ezerötszáz székely katona torkából hangzott fel az "Éljen!" a költő tiszteletére 1849. január 25-én, amikor Medgyest elhagyva a Szeben felé vezető úton – Bemhez menet szekéren – egy csapat lovas és gyalogos székely katonával találkoztak, s amikor is a csapat őrnagyi rangban lévő pa­rancsnoka és a százados úr közötti be­szélgetésből kiderült, hogy a szekér ezen utasa nem más, mint Petőfi, a poéta. A névtelen naplóíró útitárs megjegyzi, hogy ebből a lelkes éljenzésből láthatta a költő, hogy a székely nép "elszigeteltsége, mostoha viszonyai közt is ismeri jeleseit".

A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.