Kortárs jegyezte fel Petőfi Sándor egyik nagy napját, amint ezerötszáz székely katona torkából hangzott fel az "Éljen!" a költő tiszteletére 1849. január 25-én, amikor Medgyest elhagyva a Szeben felé vezető úton – Bemhez menet szekéren – egy csapat lovas és gyalogos székely katonával találkoztak, s amikor is a csapat őrnagyi rangban lévő parancsnoka és a százados úr közötti beszélgetésből kiderült, hogy a szekér ezen utasa nem más, mint Petőfi, a poéta. A névtelen naplóíró útitárs megjegyzi, hogy ebből a lelkes éljenzésből láthatta a költő, hogy a székely nép "elszigeteltsége, mostoha viszonyai közt is ismeri jeleseit".
Talán éppen ekkor fogalmazódott meg a költőben, hogy a Székelyföldön lenne jó majdan megtelepedni, s e szándékának aztán fél év múlva hangot is ad a feleségéhez írott utolsó levélben.
Petőfi véleményét a székelyekről két közismert verse alapján ismerjük. A székelyekhez címűt verses toborzónak szánta, de a zaklatott erdélyi történelmi események miatt akkor nem juthatott el a költő azok közé, akikhez szól a harcra tüzelő felhívás. A vers a magyar nép rokontalanságára hivatkozva ("Nagy a világ, és testvérünk nincs benne", illetve "idegen népek vettek középre" – mondja a lírai alany) sürgeti a magyarnak a magyarral való összefogását, s harcra buzdít ("Föl, székely, nézz szembe az ellenséggel; / Ki néz vele szembe, ha nem a székely?"), a székelyek szabadságvágyára meg hősi múltjára emlékeztetve. Később személyes tapasztalatot szerez Petőfi a hadviselő székelyekről – erről tanúskodik A székelyek című költeménye.
Előbbi vers 1848 szeptemberében született Pesten, utóbbi 1849. április 17-én Karánsebesen. Ugyanezen a napon hadi beszámolót is készített Petőfi, amely a Közlönyben meg is jelent: "Átaljában csak annak lehet fogalma a székely vitézségről, aki maga látja. Ezek valóban csodagyermekek, mert nagy részök jóformán gyermek még. Nyugodt bátorsággal mondhatni, kimért lépésekkel haladnak a csatában előre folyvást biztosan, mint a réten a kaszások, s még énekelnek, mikor már ropognak fegyvereik. A lövöldözést hamar megunják, szuronyt szegeznek, s rohannak, és velök rohan az enyészet: az ellenségnek nem marad más, mint futni vagy meghalni. De a székely csak egy feltét alatt ily vitéz: ha vezére még vitézebb, mint ő, s ezért szükséges, hogy Bem legyen a vezérök."
A költő megfigyelése nemcsak pontos, de helytálló is – gondolja emberünk –, s egybecseng mértékadó írástudónk, Cs. Szabó László véleményével: katonanépről lévén szó, valóban fontos feltét a székely esetében, hogy vezérei még vitézebbek legyenek, mint ő maga. A szóhasználat katonai ugyan, de amit takar, az végső soron és általában egy nép lelkülete, gondolkodásmódja és tettereje az elöljáróihoz való viszonyt illetően. Megkerülhetetlen kihívás ez a székelyek mindenkori elöljárói részére! Felelősségük mérhetetlen, s akik alkalmatlanok erre a szerepre, illetve közösségi feladatra, kárt is ugyanolyan arányban tehetnek azoknak, akik rájuk bízták magukat.
Nem annyira közismert, de a mai magyar közgondolkodás számára is irányt szabó vers a Két ország ölelkezése. (Előzménye, illetve párja az 1846-ban írt Erdélyben című költemény, amelyben a magyarról mint kétországos nemzetről beszél a költő, s a porszemekkel szemlélteti az összetartozás fontosságát, ha ugyanis összenőnek, szikla lesz belőlük, s nem szóródhatnak szét a nagy világnak minden részibe...) 1848 júniusában, alapvető nagy társadalmi változások idején írta az Erdély iránti történelmi felelősség jegyében. A forradalom kitörésének napján elhangzott kiáltvány (Mit kíván a magyar nemzet) utolsó pontjának, az Erdéllyel való uniónak a törvény általi kimondása indította versírásra a költőt, azaz: midőn eggyé lett mind a két magyar, illetve amikor két ország eggyé olvadott. Testvér üdvözölte a testvért ekkor Petőfi megszólalásában, mondván az azóta őszintén és nyíltan oly ritkán mondható vagy mondott szavakat: Ki eddig a porban hevertél, / Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély!
S ezúttal Petőfi, a rónák fia mint a nemzeti érzés megszólaltatója külön üzen a székelyeknek is, úgymond lelkét indítva útra a Királyhágón által saját érzelmeinek tündérvilágával, megbízván ama lelket, hogy e kincsek legszebb részét a székelyeknek ajándékozza, hogy járja be völgyeiket és bérceiket: Röpülj föl s állj meg bérceik felett, / S hogy megismerjék a rónák fiát, / Játsszál szemökkel, mint a délibáb.
Vajha a mai jelesek, a rónák fiai is aszerint gondolnák el a magyar és magyar közötti viszony lelki és erkölcsi oldalát, ahogy hajdan, azaz tiszta lelkülettel és kikezdhetetlen szándékokkal vállalnának felelősséget azokért, akik ma is érzik – és hordozzák nap mint nap! – a mostoha történelmi viszonyok terhét. S ha lehet, fokozottabban, mint anyaországi testvéreik.
