lecsavarom ezt az űrt is kormozó lármát,
szelíden koccannak össze apró bolygói a
mindenségnek; lehalkítom a földet, mélyén
háborúk morognak, mammognak gépek, kattognak
géppuskafészkek, autók és utak, metropolisok
zsongnak, minthacsak párna alól; lehalkítok
üvöltést, sírást, bűn s vér robajait, csörtető
ösztönt, a bömbölő századot lehalkítom szépen,
lehalkítom, s a roppant zaj rétegei alján
hószagú csöndben egy szív-arc lüktet, lüktet
egy szív-arc, az ős-kamaszé! Billeg egy fűszál
ajkai közt, és világszabadság, motyogja csönd-
ben és konokon. Hát ennyi, csak ennyi – – –