Ennek hatására millió jótékony társaság, intézmény vagy alkalomszerű összefogás indított természetbeni és pénzbeni gyűjtést számára, mások szétosztandó alapjaikat irányították errefelé.
Eme adományok jó része célt ért, mások nem, mindenesetre úgy felszívódott minden, hogy nyoma is alig maradt. Az állami vagy uniós segélyek már az ellenőrizhetőbb csatornákon áramlottak be, s egy apró, de nagyon gazdag állam, Svájc kimondottan elvárta, hogy a magánszféra talpra állítására szánt támogatásai ne vesszenek kárba. E szándék az illyefalvi LAM Alapítványban olyan partnerre lelt, mely a maga nemében mintaszerű példává avatja.
A pénzt, persze, célszerűen úgy is fel lehetett volna használni, hogy egy peták sem marad belőle, és akkor sem tehetne senki szemrehányást az ügykezelőknek. A LAM-osok azonban más utat választottak: a szétosztás vagy az ideig-óráig való működtetés, illetve a hosszabb távon fennmaradó fejlesztőalap kezelésének dilemmáját merőben másként oldották meg, mint sok hasonló összeghez jutó közület.
Bankszakember
Ma és – miként a megyében és azon kívül ezt több ezren jól tudják – már régóta a LAM hitelezési tevékenységét Kotró Adél, a Mikrohitel Rt. igazgatója és munkatársai igazgatják. Őt kértük fel a belső szempontok változásainak ismertetésére.
Előbb pár szót pályakezdéséről. A kolozsvári Babeş–Bolyain szerzett közgazdászi oklevelet, utána kereskedelmi bankoknál dolgozott, "mert az volt a trendi", 1993–94-ben elvégezte a budapesti Közgazdaságtudomá­nyi Egyetem mesterképző tanfolyamát, és ismételten hazatért korábbi munkahelyére.
– De már nem igen tetszett nekem, olyan szűknek éreztem a kereteket, ott kreatív viszonyulásnak sok tere nincs. Meg kell jegyeznem mindamellett, a mai hipercentralizált állapotokhoz képest – a magánbankokat mind Bukarestből irányítják – a mozgástér sokkal nagyobb volt. Egy helyi hitelinspektornak nagyobb volt a szava, tudta befolyásolni a jóváhagyásokat, léteztek olyan helyi kompetenciák, amelyek ma már nincsenek meg. No, de én váltani szerettem volna, és szerencsés egybeesés folytán a LAM egyre növekvő svájci támogatásban részesült, a svájci állam akkor társult a HEKS-szel, jelentős összegek érkeztek a forgótőke gyarapítása céljából, s ezt már szakmailag is kezelni kellett. A svájci partner kívánsága szerint banki tapasztalattal rendelkező személyre volt szükség. Én akkor találkoztam Kató Béla elnök úrral és Leo Meyer úrral, aki a HEKS-et képviselte, ma is tagja a kuratóriumnak. Az alapítvány korábbi könyvelője, az azóta elhunyt Benedek Mihály bedolgozói minőségben irányította a gazdasági ügyeket.
– Visszhangos banki bukásokra emlékszem – apropó nagyobb helyi önállóság, aláment a helyi mezőgazdasági bank, alá más is, az állami intézmények megtántorodtak, vesztüket érezték...
– Én láttam, hogy sok vállalkozó keresi a hitelt. A banki rendszer természetesen sokkal bürokratikusabb, sokkal jobban le kell szabályozni, s ez némileg fékez. Nekem tetszett, hogy a LAM-nál külföldi kapcsolatokra építettek, a svájciaktól mindig lehetett tanulni, s úgy gondoltam, ebben részt tudnék venni. Láttam azt is, hogy az 1992–95-ös időszakban, az ún. hőskorszakban, mint az természetes, nem föltétlenül a szakmaiság volt az első helyen, hanem a misszió, a cél, amit az alapítók fogalmaztak meg, és azokhoz keresték a forrásokat.
Adományból tőke – de kié?
Az alapítók a tevékenységi formákat kidolgozzák, amelyeket a cél érdekében űzni kívánnak, pár év múlva azonban ráébrednek, szakmaiság nélkül hosszabb távon nem működhetnek. A pionírkorszakot általában a leszabályozás szakasza követi, mikor szakmai alapokra helyezik, ami addig másként folyt.
– Milyen pénzek folytak be, és honnan?
– 1992 és 1995 között kizárólag a svájci HEKS, a lutheránus egyház segélyszervezete támogatta az alapítványt, ezek persze nem voltak milliós nagyságrendűek. A LAM 1995-ben írta alá megállapodását a svájci állammal, akkor az évi összeg három-négyszeresére nőtt, éves szinten elérte az egymillió svájci frankot a két forrásból érkező pénz. Az alapkoncepció az volt, hogy ha a HEKS össze tud gyűjteni egy összeget, azt megháromszorozza-megnégyszerezi a svájci állam. Portfoliónk, azaz a kihelyezett hitelek értéke akkor növekedett meg, 1995-ben még csak 300–400 ezer dollár volt, 1998-ra elérte a másfél milliót. Mikor 1996-ban idekerültem, bevezettünk egy standardizált hitelterméket, ami kifejezetten gépvásárlásra volt kitalálva: háromezer dollár – három évre. Olyan nagy volt az igénylés, hogy névsort kellett vezetnünk, és ahogy valaki törlesztett, már tudtuk, kinek utaljuk a következő kölcsönt. Az érdeklődés meghaladta kapacitásunkat.
– Megfelelt a szegény, kezdő székely gazda akkori igényeinek.
– Nem volt nagy összeg, viszonylag könnyen lehetett kezelni. Azért be lehetett belőle szerezni egy használt traktort, melléje egy ekét, a szénakészítés eszközeit, rend­összeverőt, körkaszát – de csak használt gépeket. A gazdák még nem tudták megengedni maguknak az új gépek vásárlását. Azokra úgy a 2000-es év táján kezdődött el a hitelezés. Hatalmas a különbség a korábbi és mai hitelezés között: ma főleg nagy kapacitású új gépekre, traktorokra van szükség. Ma már a tizenötezer eurós hitel az átlagos, amiért az olyan 40–50 hektáron gazdálkodó farmerek folyamodnak, és akik ezt probléma nélkül tudják is törleszteni.
– A gazdagabbak "bankja" lettek?
– Mindig azzal vádolják a bankrendszert, hogy annak ad, akinek több pénze van. Nálunk azért nincs így, bár olyan közegben dolgozunk, melyben komoly ellenőrzésnek vetnek alá. A kockázatot nekünk is éppoly komolyan kell vennünk, mint egy kereskedelmi banknak. Nem adhatunk olyannak, aki csak saját vesztére kölcsönözne, fel kell világosítanunk, hogy ez vagy az az összeg számára túl nagy, hogy egy lapra nem szabad mindent feltennie. De még mindig mi vagyunk a leginkább ügyfélbarát pénzintézet.
Mikrohitel
– Apropó, pénzintézet. Ennek története van. Az országba bejött pénzek jó része úgy eltűnt, mint ahogy felszívódik egy pohár víz a sivatagban.
– A svájciak, Kató Béla kuratóriumi elnök érdeme, hogy már a pionírkorszakban hosszú távon fenntartható alapítványban gondolkoztak, ami azt jelentette, nem élhetjük fel teljes egészében a tőkénket. Másokat nem foglalkoztatott az, mi lesz, ha a külső támogatás megszűnik, ezért tűntek el. Fel kellett készülni az adományok megszűnésére, a saját jövedelmek megteremtésére. 1998-ban tűztük ki célul, hogy megvalósítjuk az önfinanszírozást. Nem az a célunk, hogy a piacról a legnagyobb profitot érjük el, mint egy bank, mi arra törekszünk, hogy annyi nyereséget érjünk el, amennyi a költségeinket fedezi. Egy pénzintézet nem tud úgy fejlődni, ha folytonosan veszteséget termel, mert akkor már senki nem hitelezi meg. Köztudott: egy nem banki intézmény nem fogadhat el lakossági betéteket, mint a kereskedelmi bank, nekünk a forrásainkat másutt kellett keresnünk. Léteznek Nyugat-Európában erre szakosodott befektetési alapok, melyek pontosan mikrohitelezési cégeket, alapítványokat hiteleznek meg éppen azért, hogy azok a gazdáknak tudjanak kölcsönöket nyújtani. E rendszer kiegészíti a nagy bankrendszert, mondanám, ha finoman akarnék fogalmazni, ugyanis még mindig sok gazda kiszorul a banki ügyfélszolgálatból. Bár a bankok is igyekeznek sokkal rugalmasabbak lenni ma, mint 10–15 éve. Ma a korábbi évtizedtől eltérően minden kereskedelmi bank azt hangoztatja, hogy a mezőgazdaság felkarolandó, jövedelmező tevékenység. Eddig a kockázatosságán lovagoltak, folyton azt hangoztatták, mennyire függ az időjárástól stb., a kiszámíthatatlan tényezőktől. Ma mindenki támogatná a mezőgazdaságot – amit a LAM már két évtizede végez.
Bizalom
– Riporterként megtapasztaltam, ezért pontosan a bizalmi tőkét tartom legnagyobb erősségüknek.
– A mezőgazdaság nagyon megbízható lehet mint hitelfelvevő, csupán annyit kell tenni, hogy igényeihez kell igazítani a terméket. Én hiába kérek egy mezőgazdásztól június-július-augusztusban törlesztő részletet, ő akkor nem tud fizetni, mert tevékenységének specifikuma, hogy jövedelme évente egyszer valósul meg. Betakarítja a termést, és utána értékesíti. Vagy egy kertésztől is hiába várok visszafizetést október-november-decemberben, mert ő csak áprilistól júniusig tud törleszteni. Mi a törlesztési tervet az ő lehetőségeikhez igazítjuk.
– Meddig jött Svájcból az ingyenpénz?
– A Bunddal, az államszövetséggel kétszer két évre szóló szerződésünk volt, tudtuk, ha az lejár, nem kapunk többet.
– Azt visszafizetni nem kellett. De emberbaráti vagy civilizatórikus küldetés-e a svájciaké?
– Mindenekelőtt eredményt kellett felmutatnunk, azt nézték. 1990 után valóban sok pénz jött be, de ezek az alapítványok az évtized közepére felszámolódtak, pontosan emiatt. Nem úgy a LAM, mi eredményeseknek és megbízhatóaknak minősültünk, lejött a svájci nagykövet, majd a külügyminiszter is járt Illyefalván. Ők ma is büszkék a LAM-ra. A tavaly a svájci kormány volt főtitkára kalauzolt erre egy csoportot, hogy bemutassa, mire vittük. Nagyon szerencsés, hogy tevékenységünk kettős. Egyfelől végezzük az iskoláztatást, szakmai képzést, az viszi a pénzt, s csak addig folytatható, amíg megvan rá a finanszírozás. Azt nem tudtuk soha üzleti alapokra helyezni, mert nem tudná megfizetni a résztvevő, annyiba kerül, a tandíj csak hozzájárulás a részéről. A LAM viszont megőrizte a tőkét, mégpedig úgy, hogy átadta nekünk, a Mikrohitel Rt.-nek, és mi ezért kamatot fizetünk neki, melyből fenntartja oktatási programját. Én még egy olyan alapítványt, mint a mienk, melynek a finanszírozása ilyen szilárd lenne, nem ismerek. Még egy érdekes elem: a svájciak kitalálták, hogy miután az adományok kora lejárt, nekünk a HEKS hiteleket is folyósítson. Nem volt elég a tőke, egyre többen kértek volna tőlünk kölcsönt, és szükség volt egy refinanszírozási forrásra.
Diakónia
– A tőke tehát saját bevételekből, de eredetileg a svájci adományból származik. Mekkora?
– A hitelportfoliónk négy és fél millió euró, ennek két és fél milliós része az adományokból ered, a többit mi is hitelekből vettük fel, és adjuk tovább. Ezeknek a szervezeteknek kamatot fizetünk. A HEKS-től is kaptunk hiteleket, ezekért is kamatot fizetünk, de – itt érdemes figyelni – amit mi kiutalunk Svájcba, azt visszakapjuk a Diakóniai Alapítvány révén, annak működtetésére. A Diakónia beteggondozással, fogyatékkal élőkkel foglalkozik. Mondhatjuk, hogy aki nálunk hitelt vesz fel, az hozzájárul ahhoz, hogy a Diakónia üzemeljen. Olyan újraelosztás ez is, mint amit az állam végez nagyban. Nem hiszem, hogy Erdélyben van még rá példa. A Diakóniának 25 irodája van a megyében, a legtöbb falun, a házi beteggondozást persze az önkormányzatokkal együttműködésben végzi, mert az ilyesmi nagyon sokba kerül. Íme, mire képes egy alapítvány, ha a tőkét kellő komolysággal kezeli. Innen a profitot senki nem viszi haza, mindent beforgatunk a rendszerbe. A nonprofit jelleg nem azt jelenti, hogy nincs haszon, az megvan, de azt a cél érdekében hasznosítjuk.

(folytatjuk)