Elöljáróban szögezzük le, a Tamási Áron Színház megújult büféje arculatával – mondhatni, levegőjével – nem csak teátrumhoz kötődő beszélgetések, találkozások helyszíneként kínálja magát, hanem befogadóhely bármilyen kulturális, lelket s rációt egyaránt pallérozó gondolat formázásához.
Egy valamirevaló színházi büfé ugyanis mindenkor több meghitt kávézónál, társaságvonzó kultúrkocsmánál, az a hely, ahol építkezni érdemes, s talán kell is.
Miről beszélhetünk tehát mostanság, e Sepsiszentgyörgyöt közép-európaivá nemesítő színházi fesztivál idején e felfrissített térben?
A világról, természetesen. Világunkról.
Amelyet – a már említett közép-európaiság okán – ezúttal olasz, német, lengyel színészek, rendezők és közelebbről, illetve távolabbról idesereglett társaik mutatnak nekünk, valójában nem feltétlenül oly sok újdonsággal, hanem főként másként, mint mi itt megszoktuk. Hiszen ez a Reflex egyik felbecsülhetetlen értékű hozadéka, hogy más kultúrát, szemléletet telepít két hétre Sepsiszentgyörgyre, bátorítván, higgyünk benne, hogy olyan szellemi térséghez tartozunk, ahol autonóm alkotók mutatnak irányt, kínálnak választási lehetőséget. A Reflex azt a hitünket erősíti, hogy kulturális értelemben önrendelkezők lennénk, hiszen ehhez nem kell parlamenti s kormányzati rábólintás; e színházi seregszemle arról is szól, hogy a teátrumok által sugárzott szemléletmód jótékony hatással lehet az önrendelkezés irányába igyekvő szélesebb társadalmi rétegek számára. Hiszen az agyondeklarált autonómiához – jegyezhetnénk a büfé egyik kávézóasztalon felejtett szalvétadarabjára – sokkal inkább autonóm gondolkodókra, színházzal s kultúrával egyaránt egészséges szimbiózisban élő helyi emberek sokaságára lenne szükség, mintsem örökös zászlólengetőkre.
Előadás után rendeljenek tehát egy jó kávét a színház stílusos, új büféjében. Esetleg töltsenek mellé, alkalomhoz illesztetten, halovány arisztokratikussággal, egy fél Unicumot. És nézzék, értelmezzék a deszkákra teremtett világot. Világunkat.
