A Reflex 2 eddigi előadásai bizonyítják, hogy egyáltalán nem az, a fesztivál változatos, remek, egymástól sokban különböző előadással örvendeztetett meg már addig is, s csak remélhetjük, a java még hátra van.
Ha igaz Shakespeare kihívó állítása, miszerint "színház az egész világ", s ha folytatjuk a filozófus Wittgenstein Logikai filozófiai traktusának egyik fontos megállapításával, miszerint a világ mindaz, aminek az esete fennáll, akkor leszögezhetjük, hogy a színházi spektákulumokban – ezért is beszélhetünk a színház ezer arcáról! – megjelenik az egész világ, mindaz, aminek az esete fennáll, csak a megközelítés, a kivitelezés különbözik, hiszen a huszonegyedik század elején a megújuló színház egyre merészebben keresi az önkifejezés különféle formáit. Ebben a mozgásban lévő folyamatban hangsúlyozottan fontossá válik az adott színház saját nemzeti színműveihez és színjátszásához, a hagyományhoz való viszonya.
Amikor a műsorban felfedezhettem az egykori német költőfejedelem, a Nobel-díjas Gerhart Hauptmann naturalista darabját, a magyarul már igen korán lefordított és be is mutatott A bundát, meghökkentem, mit akarnak ezzel a maga korában kihívónak számító, merész társadalomkritikai éllel megírt színjátékkal, ami fölött, gondoltam (ezért kell mindig látni a medvét, itt A bundát, mielőtt előítéleteink eluralkodnának tisztánlátásunkon), eljárt az idő. Hát lehet, ha a maga korának stílusában viszik színre, nézhetetlen, unalmas előadást láthattunk volna, de szerencsére nem így történt.
A schwerini Mecklenburgisches Staats­theater vendégrendezője, a mai német színház fenegyereke, Herbert Fritsch, aki színészként kezdte, rendezéssel, intermediális kísérletekkel folytatta merészen felívelő pályáját, szabadon viszonyult az alaposan átgyúrt hauptmanni szöveghez, és olyan fergeteges komédiát rendezett, amelyet ritkán látni, a tizenkilencedik századvégi, vidéki német bestiárium jelenik itt meg, a színészek önfeledten, a ripacskodás határán egyensúlyozva, de a ripacskodást is kihívóan parodizálva, számtalan, önmagában is megálló, de egymást merészen kiegészítő ötlettel dúsítva játékukat, úgyszólván díszletek nélkül, egy paraván körül kerengve, s a hauptmanni "bundát" kifordítva, mint egy kesztyűt, viszik színre a szerző által az ősbemutató alkalmával nemes egyszerűséggel csak "tolvajkomédiának" nevezett darabot úgy, hogy Hauptmann vitriolos társadalomkritikáját a gúny, a paródia, a szarkazmus csak felerősíti. Az előítéletek és elfogultságok, a mindenkori, már-már középkori viszonyokat idéző kiszolgáltatottság és a kegyetlen hatalom együttes jelenléte szuggerálja a bestiárium jelleget. A hatalom túlkapásaival természetesen nem értenek egyet, ugyanakkor egymást is szidják, mocskolják, kifigurázzák, leszólják. Az egyének időnként kiválnak ideig-óráig ebből a bolyból, de mindig visszasettenkednek, hiszen esélyük a fennálló, bornírt s szűk látókörű hatalommal szemben csak együtt lehet. Ha lehet?
A szarkasztikus előadás egyik parodisztikusságában is komor jelenete, amikor a hatósági ember összekötözi a bolyt, most már tényleg csak együtt tipeghetnek, topoghatnak, a kiszolgáltatottságuk teljes, de addig csűrik és csavarják a szót, amíg kioldják őket. Megint szabadok, ha ez a szabadság. A hatósággal és az egymással való kibabrálás, a népi ügyeskedés olyan egyveleget teremtenek itt, amelynek hatása alól egyszerűen nem szabadulhat a néző. Az egymást leköröző gegek és az elképesztően önfeledten, szemérmetlenül magamutogató, mindent és mindenkit, még önmagát is kifigurázó színészi játék egyszerűen elsodor. A falu világa bestiárium, s ismétlem, bolyra emlékeztet, együtt vannak, még akkor is, ha egyenként szinte semmiben nem értenek egyet. S ezt a megtervezett koreográfia megdöbbentően hatásosan valósítja meg.
A végén a vastaps után a harmonikás vezetésével, önfeledten énekelve a színészek lejönnek a színpadról, a nézőtéren vonulnak, feltartóztathatatlanul, a játék nem ér véget, nem akar véget érni, nem érhet véget soha.