Hogyan készül, mi motiválja egy-egy előadás megszületését, mit gondolnak szerepeikről a színészek – ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresik a választ esténként a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtárban szervezett közönségtalálkozókon. Ritka alkalom bepillantani egy-egy vendégtársulat műhelytitkaiba, hallgatni színészt, rendezőt, értelmezni, boncolgatni a színpadon látottakat.
A Reflex 2 Nemzetközi Színházi Biennále mindennapos, késő esti programpontja az előadások utáni közönségtalálkozó. Noha mind a fordítás, mind a beszélgetés vonalvezetése nehéz feladat elé állítja a diskúció részvevőit, s bizony, nem könnyű célzottan megszólítani egy-egy előadás olykor szinte teljes, népes színészgárdáját (miként a keddi, németországi Mecklenburgisches Staatstheater esetében), igen izgalmas látni a karaktereket formáló színészek smink nélküli arcát, hallgatni gondolataikat.
Tolmácsolásként sem mindennapi feladvány a Radio Muezzin (Rimini Protokoll, Berlin – Goethe Institut, Kairó) dokumentarista előadásban fellépő hús-vér müezzinek szavait eljuttatni a közönséghez: arabból előbb angolra, aztán magyar és román nyelven érkezett a szöveg. Az elhangzottak szerint Jordániában, Kairóban is elkezdődött az imára szólítás "központosítása", lényege, hogy a hívó szót nem megszokott módon a müezzin mondja, hanem azt szabványosítottan, rádióhullámokon keresztül továbbítanák (központosítás, vallási, szakrális hagyomány felszámolása, e fogalmak hallatán már nem is távoli a müezzinek világa). A vak müezzin akkor értette meg igazán, mennyire fontos színészi munkája, amikor ráérzett a közönség viszonyulására, mint mondja, nem esett nehezükre nyilvánosan imádkozni, mert a színpadon is van egy bizonyos spiritualitás; s ha majdan úgy érzi, mégis saját hangján szeretné imára hívni az embereket, megteheti, mert kikapcsolja majd a rádiót... A rendező, Stefan Kaegi dokumentálni szerette volna ezt a változást, ugyanakkor a müezzinek úgy érzik, nem váltak "szuperhősökké", de úgy vélik, azok, akik megnézték az előadást, örömmel fogadták, hogy az iszlám más, mint a média által festett kép.
Az itáliai előadás, A szemüveg trilógiája (Sud Costa Occidentale Társulat, Palermó) után kifejtették: a commedia dell’arte benne van a vérükben, Emma Dante nagyon erős rendezői színházat teremt, szerinte a társadalom peremére leginkább három réteg szorult: szegények, betegek és öregek. A kolozsvári színészek a Hedda Gabler című előadás után elmondták, Andrei Şerban rendezővel sikerült túllépniük önmagukon, a próbafolyamat során "mind mélyebbre ásott bennünk", ugyanakkor a dráma ellenére nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy egy-egy figurában megtalálják a komikus fonalat. Végül – de nem utolsósorban – a Persona. Marylin (Teatr Dramatyczny, Varsó) előadás rendezője, Krystian Lupa arról beszélt, már nem érdeklik a történetek, hanem a mindenkori személyiségre – "színes emberekre, őrült művészekre" – kíváncsi, színészeit arra ösztönzi, próbáljanak azonosulni a bemutatandó személyiség vágyaival, temperamentumával, mindazzal, ami élő egy emberben. Mi a személyiség? – kérdezte. – Talán az, amit nem tettünk meg, vagy az, amiről álmodunk, esetleg, amit nem sikerült elérnünk az életben – keresgélte a választ a lengyel színház 69 éves "fenegyereke", hozzáfűzve, a színész egy eszköz az ember megismeréséhez, mélyebbre hatol, mint egy pszichiáter...
