A szülők – abban az igyekezetükben, hogy minél műveltebbek, képzettebbek legyenek gyermekeik, jobban megfeleljenek a mai társadalmi követelményeknek, vagy biztosabbá tegyék az általuk megfelelőbbnek tartott középiskolába, egyetemre való bejutást – nyelvtanfolyamokra, különböző (matematika, magyar, román stb.) felkészítőkre, művészi (zene, rajz), esetleg táncoktatásra vagy sporttevékenységre íratják be gyermekeiket.
Az iskolai túlterhelés már sokkal árnyaltabban megy végbe, mert itt mindig a legszorgalmasabbakat, legtevékenyebbeket, a legjobb tanulmányi eredményeket felmutató tanulókat terhelik tovább, mert ők az iskolai sport-, művészi, kulturális események főbb szereplői is. Tehát megy tovább a régi elv: aki többet ad, attól még többet várunk, még többet követelünk. Ezeknek a diákoknak kevesebb idejük jut önmagukra, és mivel minden szinten meg akarnak felelni, az alvásra, pihenésre szükséges időből vesznek el, túlhajtják magukat, ami előbb-utóbb egészségügyi problémákat okoz. Az iskola amúgy is indokolatlanul nagy terheket rak rájuk, olyan ismeretek elsajátítását kéri, amire soha nem lesz szükségük, soha semmi hasznát nem látják, emiatt gyorsan elfelejtik. A tantárgy mennyisége nagy, az óraszám kicsi, a haladási sebesség meghaladja az életkori sajátosságok által megengedhetőt. Nincs idő a bevésésre, gyakorlásra, mélyebb elsajátításra. A felszínen maradt "tudás" gyorsan kopik, az előző ismeretekre való ráépítésre nincs lehetőség, a meg nem értett anyagrészek szaporodnak, a tanulók érdeklődése csökken, a felkészültségükben keletkezett üregek növekednek. Az összefüggéseket nem érzékelik, nem válnak érthetővé, a logikus gondolkodás helyett a száraz adatok elsajátítása lesz az iskola funkciója.
A tanárok ezeket a jelenségeket nagyon jól ismerik, de a gyakorlatban semmit sem tesznek annak legalább a csökkentésére. Vannak tanítók, tanárok, akik egyenesen tagadják a túlterhelés tényét, vagy az ebből származó eredménytelenségeket annak tudják be, hogy egyesekből hiányzik az akarat, szorgalom, fejletlenek a tanuláshoz szükséges készségek. Nincsenek hozzászokva a terheléshez, ezért inkább vállalják a kudarcot, mint a pluszmunkát. Ha feltevődik a kérdés, hogy ezért ki a hibás, hárítják a felelősséget...

Müller László nyugdíjas tanító