Nem, nem fedeztem fel a spanyolviaszt. Tudom, hogy a lakásbetörés még mindig a bűnözés egyik legelterjedtebb formája.
Azzal is tisztában vagyok, hogy Sepsiszentgyörgyön, így az én utcámban is voltak, vannak, és ezután is lesznek betörések.
Saját bőrünkön tapasztalva a jelenséget, valamint azt, hogy szeretett utcánk keserédes, szomszédnénis, csevegős-fecsegős, napsugaras történetének sötét oldala és árnyszereplői is vannak, nem annyira az ijedtségtől, mint a döbbenettől, még napokkal a történtek után is nehezen találjuk a szavakat...
Annál is inkább, mert az osonók – nem, nem Fazakas Misi diákszínészei – fényes nappal, és nem az éjszaka leple és csendje alatt, és nem távollétünkben, hanem otthontartózkodásunk kellős közepére időzítették családlátogatásukat. Mindemellett van egy másfél éves kisgyerekünk is, aki természetesen szintén a lakásban tartózkodott, épp a pelenkázó másfél méteres magasságában, a tisztába tétel folyamata alatt.
A tolvajok az ajtón keresztül érkeztek a lakásba, kicsivel ebéd után, de még az ötórai tea előtt, így szerencsétlenségükre mindkettőről lemaradtak – igaz, mi sem voltunk a mintavendéglátás megtestesítői: habár nyomdafestéket nem tűrő szavakat is magában foglaló szövegösszefüggésben megkérdeztük tőlük, hogy mi járatban vannak, karjaink inkább ütlegelésre tárultak, mintsem ölelésre.
Mi is történt? Nem sokkal ebéd után kedves feleségemet háztartási teszem-veszemjei a lakás másik felébe szólították, ránk pedig, fiúkra a pelenkacsere feladata hárult. Bevonultunk hát a gyerekszobába, és férfias büszkeséggel nekiláttunk a szaros munkának.
Pár másodperc után derült fény arra a cseppet sem megnyugtató tényre, hogy a babaszoba pelenkázósarka és a bejárati ajtó előterének alig három négyzetméteres térségében nem ketten, hanem négyen tartózkodtunk. Az édes babahangok, a popsitörlőtasak recsegős zaja, de még kappan énekhangom sem volt elég hangos ahhoz, hogy elnyomják az előszobában matató idegen kezek által keltett apró neszeket.
Előbb azt gondoltam, hogy a nejem sürög-forog, de miután láttam, hogy nem látom, pedig a sarok a jó szemem sarkában volt, mondom: maradj nyugton, Huni bá, jön apa azonnal, és azzal már ott is teremtem a bejáratnál. Vendégeink a jól elvégzett munka örömével és tudatával, valamint annak gyümölcsével a kezükben épp az ajtót igyekeztek behúzni maguk után.
Erőteljes és hangos fellépésem hatásos volt: meglepetésükben – vajon mitől is lepődtek meg, hogy nem sóval és kenyérrel vártuk őket? – kiejtették kezükből a megkaparintott bugyellárist, és szélnek eredtek. Sajnos, ezzel egy időben az is kiderült, hogy ordítozásom jócskán egy másfél éves kisbaba tűrőszintjén felül van. Elég gyakran utánozzuk az állathangokat, így az oroszlánét is, de a képéből kikelt, üvöltöző apa látványától szegényke nagyon megrémült.
Ez tulajdonképpen rosszabbul esett, mint a betörési kísérlet, de a kis sírást leszámítva Huni baba egy hős volt. Akárcsak feleségem, aki gondolkodás nélkül eredt a duó nyomába. Megdöbbenésünkben kissé kapkodó üzemmódban funkcionáltunk, és fordítva vakaróztunk: nekem kellett volna utánuk szaladni, de látván, hogy a pénztárca vagy az idegen kezek nem voltak eléggé ragadósak, a babát vigyáztam, aki ekkorra már cirkuszi akrobatákat megszégyenítő eleganciával egyensúlyozott a pelenkázó szélén, egy szál kakás popóban.
Lekaptam hát a pelenkázóról, és kirohantam az erkélyre. Mondom magamnak: kellett neked pamfleteket írni a szomszédokról, most bennük van az egyetlen reményed. Arra gondoltam, ha valamelyikük épp az utcán szellőzne a csípős márciusi hidegben, megkérném tisztelettel, hogy aszongya: uram/hölgyem, tolvajok menekülnek a lakásomból! Nem tartaná szóval őket, amíg én lefáradok a negyedikről a nyújtófával?
Az utcán azonban Béla bácsi sportgalambjain kívül egy lélek sem szállingózott, csak a tolvajok cinkosa, a harmadik delikvens, de őt ugye nem kérhettem arra, hogy átálljon a sértett fél pártjára, elvégre nem politikus. Bár ki tudja... Így nem maradt más választásom, mint végignézni, ahogy a mesterhármas – előbb sietősen, majd normális léptekkel, nehogy magára vonja a figyelmet – eltűnik az utca végén.
Visszatérve a lakásba azon töprengtem, hogy többszörösen is szerencsések voltunk. Mert nem keletkezett anyagi kárunk, és mert lehetett volna sokkal rosszabb, akár tragikus kimenetelű is a tête-à-tête. Mert mi van akkor, ha ijedtükben a betörők nem eliszkolnak, hanem támadnak, ütnek, vágnak, gyilkolnak?
Mindig zárják be az ajtókat, kedves utca- és várostársaim. Ezért az egyszeri, aprócska mulasztásért családunk kis híján sokkal nagyobb árat fizetett, mint a lopás tárgyát képező, fizetés előtti pénztárca.
Kerekes Gyula
