A turistaözönhöz nem igazán hozzászokott városlakó számára különös élmény már csak az is, amint a sarki boltban lengyel színészek bevásárlásához asszisztál. Segíteni igyekszik, jóindulattal, vendégszeretőn, kézzel-lábbal mutogatva. De hasonlóan jóleső érzés látni, amint a máskor jobbára csak hétvégén megtelő vendéglők, kocsmák, pubok mostanság hétköznap is zsúfolásig tömve, a vendégek majdhogynem óraműpontossággal érkeznek: egy hullám az előadás végén, majd újabb tömeg a közönségtalálkozót követően. Így folynak egybe éjjelek a nappalokkal, fiatalos, bohém lendületben, üdítő pezsgés közepette – nem véletlen hát, hogy nagyobb egyetemi központokban tanuló fiatalok is sóvárogva jegyzik meg: mégiscsak jó itthon, hazatérnek, ha befejezik tanulmányaikat. Íme egy válasz a sok lehetséges közül azoknak a kétkedőknek, akik azt kérdeznék, mi haszna egy ilyen rendezvénynek. Hisz manapság, amikor gyakran maguk a szülők irányítják külföldre gyermekeiket, amikor egyre többen, kétkezi munkások és képzett értelmiségiek egyaránt kénytelenek nyakukba venni a világot, oly ritkán hangzik el ez a mondat: haza akarok jönni.
De vajon akkor is ily csábító e kis székelyföldi város, amikor kialszanak az ünnep fényei, amikor elcsendesül az est, és nem találkozunk többé ismerősök tucatjaival, bármerre indulunk? Vajon akkor is itt akarnak-e maradni azok a fiatalok, amikor azzal kell szembesülniük: gyengén fejlett a térség gazdasága, nehéz lesz állást találniuk, és ha sikerül kenyérbe esniük, az országos átlaghoz képest úgyis jóval kevesebbet keresnek majd? Van-e mivel kárpótolnia Sepsiszentgyörgynek majdani lakóit, visszatérőit, ha lemondanak esetleg a jobb keresetről, a szakmai érvényesülés megannyi lehetőségéről?
Mert ehhez bizony több kell egy rangos nemzetközi kulturális rendezvénynél, bármennyire is csábítsanak azok a világot jelentő deszkák...