A második sepsiszentgyörgyi Reflex fesztivál – most már egyértelmű – Shakespeare jegyében áll. A jelenbe átjövő, szarkasztikus Korijolánusz és a szintén szatírába át-átcsapó Dürrenmatt-átirat, a János király után, de még a nagy Shakespeare-produkciók, a sepsiszentgyörgyi A velencei kalmár és a litván Hamlet, valamint az M Stúdió bájosan parodisztikus mozgásszínházi Othello-átirata előtt a temesvári Csiky Gergely Színház a jelenkori amerikai dráma és film fenegyerekének Hamlet-átiratát adta elő.
A Victor Ioan Frunză rendezésében 2009-ben nagy sikerrel bemutatott s számtalan díjban, elismerésben részesülő előadás méltó a hírnevéhez. Hamlet-átirat, mondtuk, hiszen Tom Stoppard a Hamlet két kémjének, két mellékszereplőjének, a tragédiában bizarr szerepet vállaló hajdani vittembergai diáknak, Hamlet régi osztálytársainak a nézőpontjából pörgeti le az előadást. Sok rájátszással, nyílt vagy rejtett szövegidézettel teremt saját, Shakespeare szövegével szétszálazhatatlanul vegyülő szövegével olyan végzetes szöveghálót, amely végül is hálóként borul a halálukig önfeledten vagy kétségbeesetten fej vagy írást játszó szereplőkre, kikerülhetetlen tragédiájukat okozva.
A rendező a két főszereplőre koncentrál, s Rosencrantz (Katona László) és Guildenstern (Balázs Attila) hihetetlen energiával és beleérzéssel, sok egymást erősítő ötlettel, sokszor harsányan, máskor mélabúsan, rettegve vagy kábán dacolva a veszélyekkel olyan kettőst formál, amely valósággal magával sodorja az előadást, s ha vannak is (dramaturgiailag tételesen is vannak!) ellenpontjaik, mindvégig magukra maradva, egymást is összetévesztve, azonosságuk elvesztésétől rettegve mondják a nyelvi játékokban önfeledten tobzódó, végeérhetetlen, szellemes vagy olcsón szellemeskedő szövegeiket. Tudják, ha abbahagyják, ha már reflektálni sem képesek a helyzetükre (az értelmiségi lét maró szatírája is kettősük), végük van, az út végén ott várja őket a halál. S vannak ellenpontjaik, a Hamlet szerkezetéből kifolyóan (amelyre Stoppard úgy építi saját tragédiáját, ahogyan Péter kősziklára az egyházát!) elsősorban a színész (Bandi András Zsolt), akivel kegyetlenül játszanak, kihasználva helyzeti előnyüket s a vándorkomédiások kiszolgáltatottságát, vagy éppen cinikus mélabúval ő játszik el velük, felismerve, hogy a nagyralátó urak korántsem azok, akiknek látszanak, vagy inkább akiknek láttatni akarják önmagukat! Tulajdonképpen, jön rá a ravasz színész, kisstílű szélhámosok, és mivel képtelenek áttekinteni helyzetüket, amely köréjük zárul, mint a csapda, betegesen rettegnek a jövőtől. Ellenpontjuk Hamlet is (Faragó Zénó), akit meg kell figyelniük, de akivel nem tudnak játszani, mert szellemi fölénye vitathatatlan, így azután brutális kétértelműséggel ő játszik el velük. Egészen az elkerülhetetlen végig. Victor Ioan Frunză monumentális előadást rendezett, noha a kis terek virtuóz benépesítője ő, ezúttal a nagy térben is varázslatos, tömegjeleneteit remekül oldja meg, tele van szellemes, elképesztően morbid ötletekkel. (A hajón hőseinket, Rost és Guilt, Hamletet és a vándorszínészeket egy hidegházhoz hasonló, fiókos hűtőben szállítják stb.)
Az előadás elsodró és feledhetetlen, időnként ugyan nehezen érteni Stoppard bonyolult, összetett, gyönyörűséges nyelvi intarziákban (jelölt vagy jelöletlen Shakespeare-idézetekben) tobzódó, ezért szinte észrevétlenül versbe átcsapó szövegét. Igaz, elképesztően sok a mozgás, a rohangálás és a forgás önmagunk körül, az őrjöngés, de ez csak fokozott figyelemre ösztönzi a boldog nézőt, nem mintha a spektákulum egyetlen pillanatra is elengedné.
