Line Knutzon számunkra eddig ismeretlen, fiatal dán drámaírónő darabjából (Előbb megszületsz) Carmen Vioreanu fordítása alapján a rendező, Radu Afrim írt szövegkönyvet, valószínűleg azért, hogy színpadszerűbbé tegye a melankolikus történetet, amely beleillik választásaiba. Rendezett ő ebben a színházban észt darabot is, a bukaresti Nemzetiben legutóbb egy nagy hatású török drámát, szereti az ismeretlen terepet, ahol kedvére kalandozhat, a felfedezéseket.
A megejtő történet végig félhomályban zajlik, s ebben a félhomályban (amelyben különös jelentősége lesz a különféle fényeknek) minden elmosódik, elveszíti eredeti, valóságos árnyalatait, bizonytalanná, megfoghatatlanná, rémületessé, átláthatatlanná válik. Ez a pontosan megtervezett, minuciózus aprólékossággal kivitelezett elmosódottság – tükör által homályosan látunk – kiemeli a darab, ismételjük, eredendően mélabús, szomorkás, mélakóros hangulatait, ugyanakkor számtalan félreértés kiindulópontjává is válik, s tudjuk, Afrim előadásaiban rendszeresen épít is erre, akárcsak az örök késleltetésekre, a félreértések a színpadon mindig komikus, groteszk helyzeteket eredményeznek. Anélkül azonban, hogy a nagyvárosok szép bolondjai (Fănuş Neagu írt hajdan ezzel a címmel felejthetetlen regényt!), a nagyvárosok magányos társkeresői nevetségessé válnának.
Nem. Nem válnak nevetségessé. Noha egymáshoz sok mindenben hasonlító, egymástól rögeszméikben, "őrületükben" példásan el is különülő karakterek, a nyomasztó hangulatú, de a homályban fel-felpörgő előadás alkalmat teremt a színészeknek a játékra. A hét szereplő (tulajdonképpen hat tömbházlakó életébe pillanthatunk felváltva bele, a hetedik az örökös fejfájással küszködő, neuraszténiás Viktor (Sebastian Marina alakítja, térden, gnómszerű termetét elénk varázsolva, s elsodróan, nagy átéléssel) képzelgéseiben élő és beszélő húga (a hozzá olyannyira hasonlító törpe nőt Ioana Alexandrina Costea eleveníti meg) egyszer a maga hús-vér valójában is megjelenik ugyan, de nem tudni, ez Viktor lázálma-e, képzelgése vagy a valóság. Sok mindennel így vagyunk ebben az előadásban, s a szereplők elveszettségét kényszerű párosaik is aláhúzzák.
Három lakásba pillanthatunk felváltva be, az egyik szobában két különös fiú él, Axel (Cezar Antal) és Toader (Daniel Rizea). Az egyik, Axel örökös borúlátó, attól retteg, hogy egyszerre eltűnik (?), s talán ezért is szakít szerelmével, Nymsével (Elena Popa). A másik, Toader tele van nagy elképzelésekkel, csak magányos, társra vágyik, de nem találja a kiválasztottat. A mellettük lévő lakásban két nővér lakik, ők meg a háztól képtelenek hosszabb időre vagy messzebbre elszakadni, állandóan félnek, maguk sem tudják, mitől. Lili (Fatma Mohamed) és Pipi (Claudia Ardelean) tulajdonképpen egymás tükörképei. Fantasztikus jeleneteket produkálnak, sistereg körülöttük a levegő, s nem is csoda, ha időnként kísérteties fények is felvillannak, vagy villámlani és dörögni kezd. Az előadás történetében állandóan esik. A harmadik lakásban lakik az állandó migrénnel küszködő gnóm, Viktor, hozzá költözik az elkeseredett Nymse, míg a két fiú megismerkedik a nővérekkel, s kialakul a három pár – a szimmetria a szervező elve Afrim felívelő színházának –, de hogy ez megoldás lehet-e a mi különceink bajaira, kérdéses. Mint ahogy kérdéses az is, hogy egyáltalán van-e, lehet-e megoldás.
A dán írónő története figyelemre méltó empátiával, hihetetlen és finom érzékenységgel – erre Afrim rendezése s szereplői önfeledt játéka rá is erősít – jeleníti meg a nagyvárosok szép bolondjainak, de inkább különceinek rögeszmékkel vegyülő, feloldhatatlan magányát. Az Andrei Mureşanu Színház előadása figyelemre méltó spektákulum, melegen ajánljuk nézőinknek.
