A parlamenti vitákban és felszólalásokban is szóba került a székely kérdés. Dr. Csíki Kálmán, Sepsiszentgyörgy országgyűlési képviselője az 1882. február 21-i ülésen fejtette ki véleményét az igen bonyolult kérdésről.
Szerinte némelyek kétségbe vonják a kivándorlás tényét, és az egész népmozgást arra redukálják, hogy nyaranta munkakeresés végett sokan átmennek Romániába, ahonnan ősszel összegyűjtött jövedelmükkel hazatérnek. A brassói kereskedelmi és iparkamara emlékirata puszta népmozgássá bagatellizálta a székely kivándorlást. Akárhogy értékeljük az eltávozást, statisztikai adatok támasztják alá annak valódiságát, azt, hogy sokan ott ragadnak, és többé onnan nem térnek vissza: "Mi pedig sokkal kevesebben vagyunk, minthogy a szomszéd ország termékenyítésére szolgáltassunk anyagot egy olyan népelemből, amely a legmunkásabb, legvitézebb népelemeink egyike. A székely lakosságnak legnagyobb baja a birtokok végtelen elaprózódásában rejlik, ami pedig évről évre tovább megy, és nemsokára oda fog jutni, hogy a megélhetés a nép egy részére nézve teljesen lehetetlen lesz."
1893-ban Háromszék vármegye iparfejlesztő bizottsága is tárgyalta a kivándorlás kérdését. Gregus János köpeci bányaigazgató szerint az eltávozást a vidék határszéli jellege serkenti, vannak, akik útlevéllel, de legtöbben anélkül távoznak. Székely lányokat kecsegtető ígéretekkel csábítják oda, majd a határon átcsempészik, és legtöbben közülük meggyalázottan és nyomorultan tengetik életüket. Azt javasolta, hogy az útlevelek kiadását szigorítsák, és azok bélyegilletékét megnövelve csökkenteni lehetne a távozók számát.
1895-ben az országos gazdakongresszuson is napirendre került a kivándorlás szomorú valósága. Nagy Imre felszólalásában konkrét javaslatot tett a vidék ipari, mezőgazdasági felemelkedésére: a kézműipar, háziipar és gyáripar kormánytámogatással való fejlesztésére. Az arányosítás és tagosítás egy időben történjen, de oly módon, hogy minden községben a közös legelők legalább részben maradjanak meg. Az állattenyésztés támogatására a tenyészállatok olcsó és egyszerű beszerzését és mesterséges kaszálók kialakítását tekintette ésszerű megoldásnak. Az erdőségek faanyagának feldolgozott formában való értékesítése, de a Székelyföld ásvány- és gyógyvizeinek forgalmazása is mind a gazdaság élénkítését szolgálhatta volna.
A sok szomorú példa mellett akadt bizakodásra okot adó jelenség is, 1895-ben például a Romániában tartózkodó Háromszék megyei csizmadiák kérelmezték, hogy a hazájukba való visszatelepedést a hatóságok azáltal támogathatnák, ha lehetővé tennék számukra a katonai bakancsok gyártásába való bekapcsolódást.
A Romániába való kivándorlás és az ottmaradás fékezésére olyan elképzelések is napvilágot láttak, hogy a székelyföldi népfelesleget az ország különböző részein kellene elhelyezni, mások úgy oldották volna meg a térség lakosságfeleslegtől való tehermentesítését, hogy az alföld gyérebben lakott részeire telepítenék őket. Az otthon maradók számára pedig a mezőgazdaságot modern alapokra helyezve, és az ugarhagyásos rendszer felszámolásával, a termelőterület egyharmaddal történő növelésével a hozamok nagyméretű emelkedése a gazdatársadalom helyben maradását eredményezhetné.
1902 augusztusában a székelység számottevő személyiségei, önkormányzati szereplői, különböző szervezetek képviselői Tusnádon találkoztak, hogy a megoldatlan székelykérdésről tanácskozzanak. A Székely Kongresszus a leghatásosabb részvétel mellett újólag számbavételezte a székelykérdés összetevőit. Döntéseinek hatására a kormányzat elhatározta, hogy siettetni fogja Székelyföld felzárkóztatását a fejlettebb vidékek színvonalához. A kidolgozott stratégia kivitelezése, ha lassan is, de elkezdődött. Az első világháború kitörése és az azt követő impériumváltozás azonban keresztülhúzta a számításokat.
(folytatjuk)
