Sokan keveset, még többen semmit. Pedig szegény bankoknak igen nagy szükségük lenne pénzre, hogy aztán kölcsön tudják adni nagy kamatra (nekik is meg kell élniük valamiből) olyanoknak, akiknek nincs. Az viszont érdekes, hogy azoknak akarnak adni, akiknek amúgy is van, és akik igazán rá lennének utalva, azoknak nem. Kérik, hogy az illető valami garanciát mutasson fel. Az olaszok két évvel ezelőtt például parmezán sajtra is kaptak hitelt. A sajtnak még van, de a pénznek már nincs szaga. Ezért a bankok hűtött széfjeibe raktározták el a 440 000 karika, azaz 17 000 tonna sajtot, garanciaként. Milyen jó lenne, ha nálunk például pityókára adnának hitelt a bankok. Csak éppen tárolókat kellene építeni. De olyan is történt Amerikában, hogy valaki egy banktól kért száz dollár hitelt, és garanciába helyezte a banknál méregdrága autóját. Mint utólag kiderült, el akart utazni, és féltette járművét. Így a bank ingyen és bérmentve vigyázott autójára.
Nem mindenkinek adatik meg, hogy a bankoktól pénzhez jusson. Van, akinek saját két kezével vagy egy fejével kell megkeresnie pénzét. Sajnos, a bankok termelési tevékenységgel nem foglalkoznak. Pedig milyen jó lenne, ha odamenne az ember, és csak szólna: pénzt akar kölcsön kérni. Törlesztésül itt van két kezem, zálogba vetem, táblázzák be. És a bankoknak lennének gyáraik, és az illetőt alkalmaznák mindaddig, míg le nem dolgozná adósságát. Itt még nem tartunk, és – sajnos – kevés mesterségből lehet flottul megélni, és spórolni is belőle. A harc olyan munkahelyekért folyik, ahol nehéz felmérni az elvégzett munka eredményét. Az utcaseprő elsepri az utcát. Jön a lelkiismeretlen polgár kutyájával, és rögtön szemetel. Vagy felkel a szél, és viszi a port. Craiován például 156 utcaseprői állásért több mint ötszázan versenyeztek, és a verseny nem a legsportszerűbben mehetett, mert a reklamációk miatt meg kellett ismételni. Nem tudni, hogy mi volt a feladat, de gondolom: a nyertes vitte el a pálmát és a seprűt.
Viszont sok olyan mesterség van, melynél egész jól ki lehet egészíteni a jövedelmet. Az ilyen állások elnyerése kimondottan bizonyos genetikai adottságok függvénye. Lehet például pénzt örökölni, de ahhoz be kell szerezni egy gazdag nagynénit. De lehet olyan nagybácsit is, aki aztán különféle jól fizető állásokba juttatja az embert. Például vámosnak vagy rendőrnek. Miután az ország összes, nem EU-s szomszédokkal közös határán lebuktatták a vámosokat, most a rendőrökre is rájárt a rúd. Januárban bukaresti őrsökön füleltek le rendőröket, akik a forgalomban kiszúrták a jobbacska autók vezetőit, és mindenféle ürüggyel jogosítványuk elkobzásával fenyegették. Aztán bizonyos összeg ellenében engedékenyebbeknek mutatkoztak. Ugyanígy jártak el a prostituáltakkal, mintegy védelmi pénzt kérvén tőlük. Egyik beépített hölgyet, aki nem akart tejelni, megbilincselték, és veréssel is fenyegették. Ugyanígy járt Onyesten egy beépített rendőr, a törvényszéki orvosi intézet egyik alkalmazottját akarta leleplezni, aki pénzért alkoholmentessé tette a delikvensek vérét. Az említett (titkos)rendőr részegnek tetette magát, ezért a hivatásosok bevitték, és jól elverték.
A pénzszerzésnek másik gyakori módja a közbeszerzési vagy pályázati pénzek meg- és eltérítése. Itt is csak olyan munkával van baj, melynek alig akad látszatja. Például az átképzésekben elkövetett himihumit nem nagyon lehet kimutatni. A képzetlentől megkérdik ugyan, hogy mi szeretne lenni, a többi homályban marad. Ez még nem jelenti azt, hogy munkát is kap vagy vállal az illető. Ha meg igen, de nem ért hozzá, továbbáll(ítják).
Ugyanígy működnek a pályázatok, amelyeket romlandó dolgok, például utak vagy kórházak építésére írnak ki. És a közbeszerzés sem megy magától. Irányítani kell. Csak azt nem tudni pontosan, a pénzek hányad része folyik az irányítók/intézők kasszájába. De kaszálnak vele, az biztos. Az is megtörténik, hogy nem is a pénz, hanem például a kavics, a cement vagy a tégla, a vas téveszti útját. A mészszegény vakolat hamarabb lehull, a vérszegény, cement nélküli beton elporlik, s ismét lehet pályázni meg nyerni. A homokszemeket nem lehet megszámolni, a cementpor elszáll a levegőben. A téglát viszont meg lehet jelölni. Például egy kórházépítésre szántat stílszerűen vörös kereszttel. Igaz, ha máshová építik be, ki vakarja le a vakolatot?
Mifelénk az utak javítása vagy építése is sok umbulda-lehetőséget rejteget. Régebben táblák álltak a megtákmákolt és ismét kigödrösödött útszéleken, melyekre felírták: Itt nyugszik az Ön pénze! Az ember csak találgatta, vajon a gödrökben-e? Ma más a módi. Reklámtáblák állnak az utak mellett, jelezvén, ha majd kész lesz, erre gyere, ne menj arra. Aztán valamely napilap hirdetésrovatában fényképpel megjelölve, ki az építkezés gazdája. Ily esetben többféle következtetésre juthatunk: ha a kikent-kifent főmufti saját zsebéből finanszírozza reklámját, valószínűleg nőtlen, és társat keres. Vagy újranősülne. Ha közpénzből, akkor szeretne jó (vagy rossz) emlékezetünkben megmaradni, és választási kampányra készül, persze a mi zsebünkre. Ha kiderül, az út a tervezett pénz kétszeresébe kerül, a tábla az irányt is mutatja, merre csordogált el pénzünk.
Ha ellenőrök érkeznek, bármikor meg lehet mutatni messziről, hogy minden ott, a föld alatt, vagy a falakban. Megmérni nem tudják, de az anyagmegmaradás elve szerint semmi sem vész el. A pénznek meg mindegy, kinek a zsebében kuncog. Csak nekünk nem.