Egy önvallomással kezdeném, az utóbbi két évtizedben kedves német, dél-amerikai és lengyel íróim mellett újra felfedeztem a szovjet delíriumból újjászülető orosz prózairodalmat, színházat és filmet.
Szerb Antal egy Gogolról szóló írásában a klasszikus orosz irodalmat két részre osztja: van az emberi – Puskin, Tolsztoj, Turgenyev – és a démoni – Lermontov, Gogol, Dosztojevszkij. Az orosz irodalom szovjet haláltánca, a mérhetetlen szocreál ponyva és szemét mellett mindkét változat nagy igényű folytatását is felmutatta, egyik oldalon Paszternak, Solohov, Szolzsenyicin a tolsztoji vonalat folytatva az emberről beszél, akármilyen arcát is mutatja, de a gogoli, dosztojevszkiji, lermontovi démonikus vonulat is folytatódik Mandelstam, Bulgakov, Harmsz műveiben. Az újjászülető orosz irodalom a birodalom szétesése után az utóbbi vonulatot folytatja, s miután túljutottak a prűd szovjet idők tabuin, kiőrjöngték magukat, elmerülve a pornográfiába, egyre tudatosabban kezdtek arra koncentrálni (lásd a két Jerofejevet, Pelevint, Szorokint, Szasa Szokolovot, Ulickaját vagy Tatjana Tolsztaját, Popovot), amire az újjászülető és a cenzúrától megszabadulva, bátran a mejerholdi hagyományokat folytató orosz színház is: a mai orosz valóságra és a mindenkori kisember esélyeire ebben a lepusztuló világban.
A debreceni Csokonai Színház egy mai orosz drámaíró, Szergej Medvegyev Fodrásznőjével megmutatja, milyenek is ma a vidéki orosz emberek. A vidéken élő fodrásznő (Szűcs Nelli alakítja sokszínűen, energikusan, megkapó naivitását sem leplezve) egy újság "társkereső" rovatában talál rá szerelmére, a jelenleg börtönben ülő Zsenyára, levelezni kezd vele, s Moszkvába készülnek. Az utalás Csehov drámájára – ne feledjük, a nővérek is örökösen Moszkvába vágyódnak – félreérthetetlen. A rendező a kortárs orosz színház egyik nagy kísérletezője, az elhíresült Oxigén elnevezésű színházi mozgalom animátora, a rendezőként és színházi pedagógusként ismert Viktor Rizsakov, jelenleg a moszkvai Mejerhold Központ vezetője, aki a fodrásznőt megszemélyesítő Szűcs Nellivel és az életében szerepet játszó férfiakkal (Trill Zsolt, Tóth László, Kristán Attila, akik fel-felcserélik szerepeiket, olyan hármast alakítva, ami a mai magyarországi színpadokon szinte páratlan!) olyan előadást hoz létre, amelynek hatása alól akkor sem vonhatná ki magát a néző – aki úgy esik a mai sivár, kilátástalan, eszelős orosz életbe, mint légy a tejbe –, ha akarná.
De nem akarhatja, elsodorja a spektákulum. Rizsakov megduplázza, -triplázza, -sokszorozza férfi főszereplőit, akik együttes jeleneteikben hátborzongató tükörképei egymásnak, vannak is, az kétségtelen, de lázálomszerű fantomok is. Vannak? Hát igen, az egyik, ahogy kijön a "lerből", máris megint gyilkolni akar, kétszer is felgyújtja megspórolt pénzéért a már terhes, s benne vakon bízó "szerelmét", a fodrásznőt, de imádója, a mellőzött Viktor, a sors kifogyhatatlan kegyelméből tűzoltó, és megmenti. Az előadásban az egymásra csúszó, egymást leporellószerűen folytató és magyarázó, hihetetlen intenzitással pörgő jelenetekben ezért is hatalmas szerep jut a zenének, a mozgásoknak, a sokszor bravúrosan akrobatikus "testbeszédnek". A koreográfia pontosan megtervezett, a funkcionális díszletek, a nézőtérrel szemben lévő fal, a létra stb. az előadást szolgálja, alkalmat teremtve a felszabadult, önfeledt játékra, s ez már akár az előadás dicséretének is fölfogható. (A díszleteket és a jelmezeket szintén Rizsakov tervezte.)
Akkor hát az előadás tükrében válaszolhatunk arra is: milyen is a mai alakuló, ellentmondásokkal terhelt orosz világban a korántsem új ember? A szovjet irodalom hirdette állandóan Az új ember kovácsában (a nagy nevelő, Makarenkó korszakalkotó művében) és regények légióiban az új típusú szovjet embert, de Bulgakov egyetlen remekműve, a Mester és Margarita elég volt ahhoz, hogy kiderüljön: az új ember csodálatosnak csodálatos ugyan, de egyáltalán nem létezik, az orosz emberek nagy része olyan, mint azelőtt: haszonleső, kapzsi, sunyi, irigy, karrierista. S minden igyekezete – a haszonszerzésen kívül – abban merül ki, hogy eltapossa, megsemmisítse, önmagával egyenlővé tegye a jobbakat. És ma: a szerelmes verseket írogató, infantilis, idealista tűzoltó vagy a Moszkvába vágyó és családról álmodozó fodrásznő egymásnak van teremtve, de magtalan hiúságában Irocska ezt nem veszi észre, ő másra vágyik, a szépen hazudozó, nagystílű bűnözőre, és majdnem rá is fizet, hogy aztán megszülje gyermekét, akit fél év múlva Viktor, a tűzoltó örökbe is fogad, sejtetve, hogy mégiscsak egymásra találnak. De akkor jön az újabb levél, megszólal a szép szavú csábító a börtönből, szánja-bánja bűneit, és kezdődik minden elölről.
Gyarlóság, asszony a neved, mondja már Hamlet, és ám-lám, igazsága átkel az évszázadokon, és igazolódik. Ott vagyunk, ahol voltunk, vagy ott sem. Az asszonyok naivitásánál csak a férfiak idealista vagy közveszélyes rögeszméi a veszélyesebbek. Kiegészítik egymást példásan, igen, ezek és ilyenek vagyunk – mondja kihívóan Rizsakov előadása.
