E pillanatig, amikor e sorokat írom – 26 400-an írták alá azt a román nyelvű petíciót, mellyel a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem autonómiájának "betartását" kérik, követelik.
Felvételt is láttam már, ahogy úriemberek, meglett, szakállas és szakáll nélküli férfiak és nők is – köztük nem egy immár megderesedetten – táblát tartanak a kezükben, s a táblán a csábos szó: AUTONOMIE! Végre, mondanám. Már a románság is érti, tudja, hogy mi az az autonómia, s harcol is érte. Egészen újkeletű ez a dolog, hiszen a tíz éve létrejött Székely Nemzeti Tanács már háromszor is letette autonómiastatútumát a Ház asztalára, ahonnan az olvasatlanul lesepertetett, és még csak szóba sem került, hogy tárgyalás tárgyává tétessék. Minap bölcs külügyminiszterünk is "jól megmondta" hajlongó, szolgalelkű kollégájának, aki Budapestről jött látogatóba, hogy AUTONÓMIA, az nem lesz! Kuss!
És most – csodák csodája – Marosvásárhely újra a központba került. Onnan hangzik fennszóval a kiáltás: AUTONOMIE! Ne essünk tévedésbe, nem az, hogy AUTONÓMIA, hanem az, hogy AUTONOMIE! És élemedett román férfiak és nők lengetik ama táblákat, feltehetően kiabálnak is. És gőzerővel gyűjtik petíciójukon az aláírásokat, hogy igenis, ők autonómiát akarnak. Igaz, egy szűkítő szó is ott van "jelszavukon", talán azért, nehogy tévedésbe essünk: AUTONOMIE UNIVERSITARĂ!
A még óvatosabbak, akik mindenféle félreértést el akarnak kerülni, azt is kiabálják, nem akarják, hogy önálló magyar karok legyenek a MOGYE-n, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. És miért is kell ehhez autonómia? A válasz, kedves olvasóm, aki bizonyára már régen tudod, honnan fúj a szél, egyszerű. Azért, mert hosszú, immár jó négy évtizedes munkával, mióta a 60-as évek végén román kart is létrehoztak a Marosvásárhelyi Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, sikerült a magyar tagozatot előbb elsorvasztani, ’89-re már-már majdnem teljesen felszámolni, a magyar tanári kart kiöregíteni, aztán nyugdíjazni, ifjakat fel nem venni, úgy, hogy az az áldásos állapot állt elő, hogy a többség, sőt, a messze túlnövő többség ama egykori magyar egyetemen már régóta az állam nyelvét beszéli, az országos kisebbséget ott is sikerült abszolút kisebbséggé tenni, degradálni, majdnem-majdnem likvidálni. Természetesen, a demokrácia, az egyenjogúság jegyében. Úgy, hogy most már OTT nyugodtan lehet autonómiára hivatkozni. Mert ugye, kedves "feleim", tudjátok, hogy a demokrácia milyen szent dolog! A többség dönti el, hogy mi történjék. És ama döntő többség nem akarja, hogy a kisebbség, azaz mi, magyarok, ott, az egyetemen szabadon használhassuk a nyelvünket, és hogy visszakapjuk bár a tagozati státust, mely egészen addig megvolt, amíg azt – ugyancsak a demokrácia, azaz a többség akarata értelmében – sikerült elvenni tőlünk. Most már hangosan lehet követelni azt is: "nesepararea învăţământului pe criterii etnice!" Úristen! Egy nyelv, egy kultúra kiközösítését milyen könnyű fasiszta ízű jelszavak mögé bújtatni! Mert tán csak nem fogja hagyni ama szent elv, mely ott most az autonómiát is segítségül hívja, hogy a férgek, azaz az autonómiára nem jogosultak, a "más etnikumúak" fenn táncoljanak az asztalon! Kuss nekik!
Úgyhogy ne essünk tévedésbe. Ne zavarjon meg az a "látszat", hogy már az ország urai is, s "a nép, az isten adta nép", s annak Esze, szellemi Vezérkara, a marosvásárhelyi orvosképzés illusztris élenjárói, az Egyetem rektora és vezérkara is afféle autonómiát akarnának, mint mi. No nem! Szó sincs róla. Ennek a fajta AUTONÓMIÁNAK épp az az értelme, hogy nehogy autonómiánk lehessen bármilyen szinten is. Szó sem lehet róla! Románia demokrata ország. S ha netán csorbulna valahol a demokrácia, azaz valami pici jogot kaphatnánk, van Európai Unió is, vagy attól függetlenül van Velencei Bizottság is, amelyek – ha másképp nem, azonnali állásfoglalásukkal rögtön segítségül jönnek a csorba kiköszörülésére.
