Az ünneplők ünnepelnek, mert ez feladatuk és küldetésük. Ők, az örök megemlékezők elmondják mindazt, amit a rég elporladt Ady Endréről mondani szokás.
És elmondják, hogy az emberek jobban megértsék két helyen is, a templomban és a Ház előtt. Ugyanazt mondják, mert Ady csak egy volt, azonos önmagával. Sírjából kelne ki tiltakozva, ha hitét és elkötelezettségét magyarságunk sok-sok ügyében meghamisítanák.
Miért hát eme furcsa kettős megemlékezés? Mi az, ami ebben nem Ady Bandié? Talán népünkhöz megvallott hűség, talán a szörnyű világégés rettenete és elutasítása? Talán a népük hátán élősködők, nagyszájúak elemi erejű megfenyítése?
Nem és nem. Előrenyújtott kezükben kalap, de nem köszönnek vele, mert a kalap mélye nem ,,szép jó napot" kíván, hanem cédulákat vár. Sokat. Nevekkel. Nem azonos nevekkel. Névvel és nevekkel. Nem ugyanazokkal. Magyar nevekkel. Mással és megint mással. Jobbal és még jobbal.
Ady Bandi hallgat a Kerepesi temető sírhantja alatt, és ha erre lenne módja, megrészegedne, amiként egykor, az első nagy világromlás idején, amikor őt is szívesebben látták volna a muszkákkal szemben. De Ady Endre már nem iszik. Régen nem iszik, s nem is szól, mert amit egykor szólt, az máig érvényes. Újat ő nem mondhat:
,,Hallom, pajtás, holnap nagy csatába visznek!
Minket még ha győzünk, úgyis kisemmiznek."
(Két kuruc beszélget)
Úgy bizony! Magyar népünk, még ha székelynek titulázzuk is, újra a békétlenségnek, a vesztőknek elrendelt úton jár...