A vendégrendező Jurij Kordonszkij – aki sokat rendez a Bulandrában, sikeres spektákulumai évekig vannak műsoron, a színház aranykorát idéző Ványa bácsija például 2001 óta ment, s menne még mindig, ha az egyik főszereplő váratlanul vissza nem lép. Szép hagyománya ez a Bulandrának, a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején, kényszerű eltávolításukig itt dolgoztak a román színházi élet olyan kiválóságai, mint Esrig, Ciulei, Pintilie, Penciulescu, Andrei Şerban. Az olyan sikeres előadások, mint a Rameau unokaöccse (Esrig), A farsang (Pintilie) vagy a Leonce és Léna (Ciulei) évekig voltak műsoron, és telt házzal mentek. Ma sincs ez másként.
A Gogol-darab bemutatója 2003-ban volt, azóta folyamatosan műsoron. S ez nem véletlen. Jurij Kordonszkij a helyzetkomikumban tobzódó komédia interpretálásakor, a régi idők melankolikus mozijának hangulatát bravúrosan intonálva olyan komédiát varázsol a színre, amilyent már régen láttunk. Talán nem ide tartozik, de tény, régen nevettem ennyit színházi előadáson. S ez a vígjáték jeleneteit leporellószerűen kibontó rendezőnek éppen úgy köszönhető, mint a kiváló színészeknek. A szereposztás telitalálat, mondhatná bárki: persze, a Bulandra Színházban van, kik közül válogatni, de mégis. A precízen, óraműszerűen megtervezett előadásban a kiváló színészek csodálatosan működnek együtt, valami olyan összhang valósul meg, ami már önmagában kész csoda, és minősíti az előadást.
A görögkeleti egyházi szertartások atmoszféráját idéző, lassú kezdőjelenet a maga játékos, vibráló, sziporkázó fényecskéivel egy elsüllyedt világba vezet, ahol az egyházi zene fenségessége hamarosan elvész, s átadja helyét egy mélabús zenei dallamnak, amely időnként váratlanul fel-feltűnik, s mintegy megszabja az előadás ritmusát. Gogol még hamarosan felívelő pályája elején, 1833-ban írta a Háztűznézőt, az elmaradt menyegző komédiáját, és "egészen valószerűtlen esetnek" nevezte az alcímben, mintegy felkészülve a várható és sértődött bírálatokra, hiszen a mű a korabeli orosz, közelebbről a szentpétervári élet maró szatírája.
Agafja Tyihonovna (Andreea Bibiri) egy kereskedőcsalád szépreményű sarja, csekély hozománnyal, de annál több ambícióval, huszonhét éves korában elhatározza, hogy férjhez megy, méghozzá egy makulátlan jellemű nemes emberhez. Aki legyen okos is, becsületes is, jó megjelenésű is, és lehetőleg imádja őt, a boldogságára s a családjára koncentráljon. Legyen, természetesen, mentes a káros szenvedélyektől, ne igyon (a kelleténél többet), s főként ne kártyázzon. Vannak-e ilyen, az orosz regékbe illő férfiak? Hősnőnk ezt szeretné kideríteni, ezért nagynénjével (Irina Petrescu) egy házasságközvetítő asszonysághoz (Mariana Mihuţ) fordulnak, aki rekordidő alatt összecsődíti a kérőket, és megkezdődik a versengés, melynek során egy adott ponton öt nemesember zenélni kezd (!), Zsevakin (Victor Rebengiuc) cimbalmon, Omlet (Doru Ana) harmonikán, Podkoljoszin (Cornel Scripcaru) fuvolán, Pantelejev (Marius Chivu) harsonán és Anucskin (Ionel Mihăilescu) gitáron, így kívánván megmérkőzni a szeszélyes lány kegyeiért, aki nem tud választani, hiszen jól látja, hogy kérői haszonleső ostobák – zenélni viszont kitűnően zenélnek. Az előadás egyik nagy jelenete ez a váratlan, fergeteges hangverseny. Viszont nem zenélésből áll az élet. Közben a házasságközvetítő asszonynak konkurenciája támad, Kocskarjov (Răzvan Vasilescu) személyében, aki gyors észjárásra valló, váratlan, meglepő és szellemes intrikáival elmarja a többieket, és barátját, a tétova, félszeg, mit tagadjuk, mélységesen lusta, mi több, gyáva Podkoljoszint (ezt az orosz Pató Pált, akinek szintén életmottója lehetne, az "ej, ráérünk arra még") összehozza a váratlanul fellelkesedő lánnyal. S mivel tudja, hogy barátja milyen félénk és milyen tétova, azonnal meg is szervezi az esküvőt, de vesztükre néhány percre magukra hagyják a tétovázó vőlegényt, aki töprengeni kezd, és a visszavonulást választja, szégyen a futás, de hasznos, gondolja, s felrémlik előtte boldog, független legényélete, s a nyitott ablakon keresztül távozik. A nász elmarad.
Ennyi a történet dióhéjban, s ez bomlik ki egy fergeteges komédiában a színen, ahol a szereplők, mint már említettük, a kitűnően megformált szerepekben egymást múlják felül, mesterien karikírozva az orosz figurákat.
Marcel Iureş Ion Creangă meséjéből készülő szarkasztikus játékával kezdődött a fesztivál, s szintén egy bukaresti színház harsány és felszabadult komédiájával ért véget, s a végén a szűnni nem akaró vastaps is jelezte, a közönséggel is sikerült közös hullámhosszra lépni, s egy hagyományosan játszott, a régi idők melankolikus mozijának hangulatát idéző előadás a sok kísérleti színházi produkció után is sikert aratott, ami éppen úgy a rendező, mint a színészek dicsérete is. S jelzi: a színház, bármilyen arcát is mutatja az ezer közül – él.