Miután pénteken este Erdei Gábor, a Tamási Áron Színház színművésze az utolsó előadást követően a teátrum előcsarnokában elfogyasztotta a Reflex fesztivál emblematikus, ám mulandó életű, pirosra sütött kakasát, a Gyárfás Jenő Képtárban tartott utolsó közönségtalálkozóval véget ért a színházi beszélgetések sorozata is. Összeállításunk befejező részében az utolsó beszélgetésekből válogattunk.
Közel a nézőhöz
Az Éjjeli menedékhely (Oskaras Koršunovas Színház, Vilnius) kamaratermi előadásai után Maria Shevtsova londoni színházkritikus megjegyezte, ebben az előadásban (rendezője Oskaras Korsunovas) van egy finom határvonal játék és játékon kívüliség, színház és színházon kívüliség között; az előadás pengeéles határvonalon játszódik. – Hogyan tudtok egyensúlyozni? – kérdezte a litván színészektől.
Dainius Gavenonis szerint igyekeztek annyira közel kerülni a nézőkhöz, hogy "maszk nélkül" tudjanak beszélni velük, soha nem ültek ennyire közel hozzájuk, mint Sepsiszentgyörgyön. "Amikor ennyire közel ülsz a nézőkhöz, nem tehetsz úgy, mint egy Gorkij-figura; egy olyan előadást szerettünk volna létrehozni, amely rólunk szól". "A színész személyisége, megnyílása a közönség felé rendkívül izgalmas, számomra nagyon fontos az ilyen típusú kontaktus, ebben az előadásban a néző is hangsúlyos szerepet játszik" – magyarázta, hozzátéve, ez az előadás soha nem egyforma, időnként váratlan irányt vesz – "előfordul, hogy összeverekedünk" –, minden ott és abban a pillanatban történik, ahol játszanak, de a mostani Gorkij-előadás kapcsán az az érzésük, mintha folytatták volna az előző este befejezett Hamletet.
A Színészt alakító Darius Gumauskas arról beszélt, az Éjjeli menedékhelyben részletek hangzanak el a Hamletből, ez azért sem véletlen, mert Franciaországban turnéztak másfél hónapig a Hamlettel, azalatt délelőttönként próbálták a Gorkij-darabot, így annak színész figurája kulcsfontosságú az előadásban.
Julius Zalakevicius szerint Gorkij teljes mértékben jelen van, hiszen "arról beszélünk, mit érzünk, hogyan élünk". Dainius Gavenonis ehhez még azt fűzte hozzá, Gorkij a legfőbb kérdésben érhető tetten, ami rendkívül aktuális mindenki számára, mire van szüksége leginkább az embernek: együttérzésre, reményre, vagy az igazságra?...
Egy nő fantáziavilága
A Fodrásznő (Csokonai Színház, Debrecen) előadása utáni találkozóval ért véget a fesztivál orosz nyelvű beszélgetéssorozata. Újra Maria Shevtsova köszöntötte a színészeket, illetve Viktor Rizsakov orosz rendezőt, aki elmondta, Szergej Medvegyev újságíróból lett drámaíróvá, a Fodrásznő tette igazán ismertté; nem komédiát írt, új dráma stílusban igyekezett megírni művét. "Minden egyes színmű az emberi élet problematikáját feszegeti, így az nem létezhet humor és irónia nélkül, ez egy gogoli történet, rólunk, önmagunkról szól, noha egy nő fantáziáján keresztül mutatja meg a történetet" – magyarázta, hozzátéve, "a darabban a mai világ képét ragadhatjuk meg, egy olyan világét, amely tudatalattinkban rejtőzködik". Nincs abban semmi rendkívüli, hogy a nőket férfiak veszik körül, utóbbiak hódolnak nekik, de valamilyen titokzatos oknál fogva a nő mindig egyet választ ki, s minél rettenetesebb lesz a kiválasztottal élni, annál erősebb a vágya, hogy összekösse életét vele – magyarázta a rendező. "A mai világ önmagából kifordult, a darabban mindent egy nő talál ki, de hogy miért teszi ezt, mit tud kezdeni a fantáziájával, mentalitásával, azt az érzetet kelti, hogy hinni kell; ez a nő is hisz abban, hogy képes végigmenni a megpróbáltatásokon, nem próbálja megváltoztatni a valóságot, hanem magát próbálja megváltoztatni, el akar jutni hitének határáig".
A nőt alakító Szűcs Nelli úgy fogalmazott, a rendező mindig azt mondta, "rólunk, magunkról beszélünk, a színház a néző fejében születik meg; nem nektek, hanem rólatok szeretnénk mesélni", de nehéz pengeélen táncolni, finom, ironikus mederben tartani az előadást.
"Túl kell élnünk ezt a rettenetes korszakot – folytatta Rizsakov –, akkor sikerül valamit megváltoztatni, ha gonoszságra nem gonoszsággal válaszolunk, az ember arra teremtetett, hogy boldog legyen, de ehhez tudnia kell hinni; ahogy Dosztojevszkij mondta, az ember egy óriási titok, talány, ezt meg kell tudnunk fejteni, ha egész életedet erre fordítod, nem éltél hiába, én ezt szeretném tenni"... "A mai válság túlmutat minden képzeleten, az ember már mindent elművelt az emberrel, ez a történet nem véletlenül a nő és a férfi története, középpontjában az orosz nő áll, ugyanis egy mítosz szerint türelmével és hitével megmenti a világot, mert miután minden háborút megnyert, a férfi hazamegy, és kénytelen lesz szeretni, mert semmilyen más lehetősége nem marad".
Viktor Rizsakov öt éve dolgozik a debreceni társulattal, most készítik elő harmadik közös előadásukat, számára fontos, hogy Magyarországon lehet. Rendezés helyett inkább gondolkodást említ, nem szeret próbálni, az előadásban játszó négy színészt pedig alkotó társának tekinti: "nekik köszönhető az, hogy valaki megélte az előadás varázsát". "Nagyon nehéz dolog színházat csinálni, én mindig nagyon megkínlódom ezért, a néző a legfőbb eleme a színháznak, a próbán azért nincs színház, mert nincs jelen a néző – vallja –; az igazi színház az az érzés, hogy olyasmit éltél át, amit hétköznapokon nem". "Egyetlen lehetőségünk van, feltépni magunkról a bőrt, és megnézni, valódi-e a fájdalom, ilyen értelemben a színház óriási lehetőségeket birtokol; minden nap újra kell kezdeni mindent, a színház ebben a tekintetben is egyedülálló művészet".
