Annak idején reagáltam rá, rámutattam számos példával arra, hogy mennyire hamis ezen állítás. Azóta is folyamatosan jönnek az információk, melyek alátámasztják érvelésemet. De nem szándékoztam több szót fecsérelni a témára, mígnem a minap egy meglehetősen megrázó tapasztalat rá nem vett az írásra.
Munkahelykereső próbálkozásom kapcsán az Olt bal partja felé irányítottam lépteimet. Valami régi megszokásból a bedőlt vaspallót választottam átkelőhelynek, ahol egykor ezrek és ezrek vonultak libasorban a szűkös, de biztos megélhetés megszerzésére. A palló igenis létezik, be sincs dőlve, csak berogyva, helyrepofozták. Ezt jó ómennek vettem: íme, van élet a vízen túl! Elsőként egy helyi vállalatnál próbálkoztam. Újabb meglepetés, igenis van felvétel, kell dolgozó! Adtak is a kezembe egy típusnyomtatványt, hogy tölteném ki és adott napra vinném vissza. Volt azon mindenféle kérdés(kör), főleg a munkabírásról és túlóra vállalásáról, kevésbé a bérről. De így is nagyon optimista hangulatba kerültem.
Ahogy kiléptem az ajtón, pár lépés után egy ismerőssel, mondhatni baráttal találkoztam, akivel már megjártuk a hadak útját Szép Magyarországon, mi több, fogságba is estünk együtt, feketemunka megalapozott gyanújával a kitoloncolás büntetése lebegett felettünk, amit egy kevés csúszópénz ellenében enyhítettek rutinellenőrzésre. Írom ezeket az illető szavahihetőségének alátámasztására.
Kérdi a barátom, hogy mi járatban vagyok, nagy boldogan mesélem, s én is kérdem őt. Azt mondja, ő is ennél a cégnél dolgozik, azaz dolgozott, most hozza a felmondását. (Na, erre egy lépcsőfoknyit esett a lelkesedésem.) Nyugaton próbál szerencsét. Meg azt is mondta, hogy ne nagyon örüljek, mert itt a fizetések nagyon gyengék. A minimálbért sem lehet megkeresni, mutatja is a cetlit a négyszáz és egynéhány lejről. Nekem valahogy olyan érzésem támadt, mintha a repülő szőnyeg hajtómotorjai hirtelen leálltak volna, és a földre pottyantam. Még a fejem is zúgni kezdett. Kérdem tőle, hogyan lehetséges, hiszen a minimálbért törvény szabályozza. Mondja is rá a barátom, a trükk egyszerű, egyéni norma szerinti a bérezés, és a normákat úgy szabják meg, hogy nem lehet teljesíteni.
Ilyen állapotban már nem mertem vállalni a vaspallón való átkelést. Mire Bronzbéláig értem, némileg csillapodott bennem a vihar, és enyhe elérzékenyülés csalt könnycseppet a szemem sarkába (vagy a megélénkült szél). Végiggondolva az eseményeket rádöbbentem, hogy van hazaszeretet egy kapitalista lelkében. Azt mondja a kapitalista, hogy ha Sepsiszentgyörgyön száz euró a bér, akárcsak Kínában, akkor már miért is ne dolgozzon a hazánkfia. (Az EU közös hazánk.) A kapitalista viszont számolni is tud. Kiszámolta, hogy Sepsiszentgyörgy valamivel közelebb van Torinóhoz vagy Münchenhez, mint Peking!
És hogy ilyenformán állnak a dolgok tájainkon, sokban köszönhetjük pártunk és önkormányzatunk korábbi vezetőjének, aki kemény harccal megakadályozta a megyénk határát ostromló idegen ajkú munkakeresők széles tömegeinek beáramlását, s most álmosan bólogatva piheni fáradalmait a román törvényhozás egyik bársonyszékében. Azóta reggelenként van kiáramlás Brassó felé, mennek dolgozni honfitársaink. Én viszont, valahányszor átgördülök a Feketeügy hídján kifelé, látom is a túlparton a zárt sorokba rendeződött munkakeresőket, hallom ütemes skandálásukat: átmegyünk, még akkor is átmegyünk, csak Gábor Áron fordítaná el egy pillanatra vigyázó tekintetét és ágyúcsövét! És dolgozunk mi négyszázért is, mit nekünk a honi ezerötszáz!
Egy szó-pengeváltás végeredményeként valaki azt mondta rám, hogy frusztrált vagyok. Itt vázoltam egy okot, amiért lehet annak lenni, de rengeteg más is akad, és szeretném felhívni honfitársaim figyelmét, hogy annak kell lenni, most kell annak lenni, 2012 júniusa előtt!

Balló Zoltán, Sepsiszentgyörgy