– A varsói magyar nagykövetség egyik munkatársa, Molnár Imre jóvoltából egész Lengyelországban koncerteztünk, olyan hegyi településeken is, mint a síparadicsomáról híres Szczawnica, de többek között Krakkó­ban és Varsóban is felléptünk. A fővárosban az ottani március 15-i ünnepségek díszvendégei voltunk, muzsikáltunk a parlamentben, a királyi várban, az egyetem magyar tanszékén is. Továbbá kocsmákban, klubokban, ahol a Fabatka törzsanyagát játszottuk, eredeti magyar népzenével, illetve hangszerbemutatóval megtűzdelve. De voltak gyermekprogramjaink, Ania Braczko ottani zenész ismerősünk segítségével lengyel gyermekek számára tartottunk táncházakat. Valójában azt érvényesítettük, amit egy korábbi zakopanéi versenyen az egyik zsűritag úgy fogalmazott meg, hogy a magyar nép az utóbbi időben a folklór területén alkotott igazán nagyot, folklórnagyhatalom vagyunk.
– Hogyan fogadta a lengyel közönség a muzsikátokat?
– Fő előadásunk a királyi várhoz kötődik, ott az első részben erdélyi és moldvai eredeti magyar népzenét játszottunk, a második részben pedig Fabatka-feldolgozásokat, amelyek szintén közel állnak a népzenéhez. Itt tudtuk lemérni a fogadtatást is, a lengyel fiatalok nyitottak a világ népzenéi iránt, de olyanok is eljöhettek, akik a tizenkilencedik századi magyar csárdást várták el tőlünk. Nos, ennek ellenére jó visszajelzéseket kaptunk, nem beszélve a dzsesszes feldolgozásokról, hiszen ennek a műfajnak Lengyel­országban nagyon értő közönsége van, a Fabatka egyéni hangzását nagyon hamar befogadták, még akkor is, ha a szövegeket nem értették.
– További meghívások, fellépések?
– Júniusban biztosan megyünk megint Lengyel­országba, de mások is érdeklődtek, megkerestek. Itthon is érkeztek felkérések, amelyek nem véglegesek, ezért hadd ne kiabáljam el. Továbbá jelezték, hogy várnak néhány nyári fesztiválra is, de még ezek sem véglegesek.
– Ez a kérdés tulajdonképpen általánosabb problémát vet fel, ami talán a szentgyörgyi művészeti élet egyik kulcskérdése. Ha csak a zenéről beszélünk, lassan a város és környéke – viccesen fogalmazva – megdönti az "egy négyzetméterre jutó jó zenészek" világ­rekordját. De valahogy mégsem tudjuk – a szó legpozitívabb értelmében – értékesíteni ezt. Szerinted mit kellene tenni?
– Szentgyörgyön kétféle zenész van: jó és nagyon jó. Kitermelődött néhány olyan zenekar, amely a világ bármelyik nagy színpadán megállná a helyét. Ez azért nem valósulhat meg, mert a székelyföldi kulturális termékeket nem tudjuk olyan szinten eladni, mint például Magyarország vagy Románia a sajátját. Mert nincs megfelelő színvonalú, minőségű kulturális menedzsmentünk. S ha már a két országot említettem, azt is mondhatnám, hogy két szék között a pad alá kerültünk. Konkrét példát is mondhatok: Török­országba hívtak volna magyar népzenét játszani, de miután kiderült, hogy mi Romá­niában élünk, már nem voltak kíváncsiak ránk. Hiába magyaráztuk, hogy a végül leszerződött magyar csoport is erdélyi és moldvai népzenét játszik leginkább. Szóval ahhoz, hogy ismertté váljanak az itteni zenészek, együttesek, szakmailag a menedzsmentnek is fel kellene nőnie az ő színvonalukra. Akár önkormányzati segítséggel, akár oktatással, akár kapcsolatrendszerrel végül az értékközvetítés minősége a kevésbé népszerű zenei műfajok tekintetében is nagyon hasznos lenne, és nem csupán elsősorban a zenészeknek – vagy más művészeti formák alkotóira is gondolhatunk –, hanem a városnak, Székelyföldnek is. Egyébként jó példát mutat e tekintetben a színház, érdemes, sőt, nagyon fontos lenne ennek mintájára más műfajokban is lépni. S talán a populárisabb műfajok sikereire, módszereire is érdemes odafigyelni, hiszen – hála Istennek – egy-két sztárt sikerült befuttatni nagy színpadokon is. Ám nekünk az igazán saját értékeinket, az eredeti népzenében gyökerező, sajnos, kevésbé eladható műfajokat kellene erőteljesen népszerűsítenünk.

A Fabatka jelenlegi tagjai: Ségercz Ferenc – furulyák, Kovács Linda – ének, furulyák, Vitályos Lehel – bőgő, Kelemen István – kobza, hegedű, Csibi Szabolcs – kobza, ének; a lengyel turnén meghívott vendég: Román Hunor hegedűs.