Magyar, német, olasz, francia, lengyel, litván és hazai társulatok, nagy nevek, remek darabok vonzották a kultúrára, művészetre éhes embereket. Akinek a zsebe is engedte, a fesztivál alatt csillapíthatta étvágyát, hiszen a tizennégy napos rendezvény nagyszámú előadással kecsegtetett.
A nemzetközi biennálénak köszönhetően városkánk néhány napra – és remélhetőleg nem csak annyi időre – nagy figyelemnek örvendhetett. Igaz, ami igaz, a Reflex 2 tényleg valami egyedi és különleges volt, az előző kiadáshoz képest még gazdagabb és változatosabb, ínyencség a maga nemében.
Ám, másfelől a rádió hiába harsogta félóránként az aznapi programot, és hogy hánytól lesz a közönségtalálkozó – a fesztivált, sajnos, nem mindenki tudta élvezni. Be kell vallani: a diákság is az anyagiak áldozata, így a jegyvásárlást csak néhányan, a bérletet pedig még kevesebben engedhették meg maguknak. Az is nyilvánvaló, hogy ezért nem hibás senki, a minőségnek ára van, ára kell hogy legyen. Csak az a kár, hogy így kevesen részesülhettek ebben az élményben, hiszen ha valaki tényleg intenzíven végigkövette a több mint két hét programjait, feldolgozásra váró élményekkel gazdagodott.
Igen, valószínűleg a feldolgozás, a leülepedés későbbre maradt. Nappal iskola vagy munka, egy-két óra pihenés, és máris indulás a színházba, ahol az előadás eltart két-három órát. Utána közönségtalálkozó, s a merészebbeknek még beszélgetés vagy bulizás a fesztivál kocsmájában, abban a tudatban, hogy másnap ismét munka vagy iskola. És ez több mint két hétig... De úgy tűnik, nem hiába létezik a szellemi táplálék fogalma, hiszen a bérletes közönség nap mint nap újult erővel, mosolyogva nyújtotta bérletét a segítőkész, piros blúzos ültető, jegyszedő diákoknak.
Tulajdonképpen nem is volt nehéz mindennap új lendülettel, kíváncsisággal tele belépni a négy helyszín egyikére, hiszen a változatosság éltet, és ez a változatosság nem hiányzott az idei fesztiválról. Hagyományos és modern rendezések váltották egymást, újszerűnek ható nyugat-európai ötletek, jellegzetesen román megoldások, könnyen élvezhető magyar humor és befogadóra nehezebben találó német poénok. A műfajok is változatosak voltak: filozofikus komédiától, tragi-bohózaton és abszurd drámán át, dokumentarista előadásig mindent találhattunk. És azontúl, hogy ezek a felsorolások szépen hangzanak, érzékeltetik, mennyire nagyszerű ez a fesztivál, sugallják azt is, mit kap a néző. Élményt, olyan benyomásokat, amiket talán még soha nem élt át, megismer valami újat, megsejt más mentalitásokat, más viszonyulásokat.
A nagy szavakon s az ékes jelzőkön túl az, akinek lehetősége nyílt részt venni ezen a fesztiválon, olyan előadásokat, darabokat nézhetett meg, amelyek megtekintésére az alkalom ritkán hull az ember ölébe. Nem sokaknak adatik meg egy színháznéző-körút kontinensünkön... A biennále hangulata pedig külön élmény, amely kis időre elfeledteti a hétköznapok rutinját, átértékeli városunk fontosságát, valamiféle nagyvilágiasságot sugall, egymás mellé, vagy egy asztalhoz ültet ismerősöket, akik rég beszélgettek egy jót, s talán továbbgondolásra késztet...
Sok különböző vélemény ütközött, voltak jó és kevésbé jó előadások, ilyennek vagy olyannak titulált darabok, színészek, rendezések... A lényeg nem a jelzőkön, hanem azon, hogy itt voltak, s valamit hagytak maguk után.

Tóth-Gödri Iringó