Kétségtelenül merész helyszínen, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében került sor Mihail Simion Adrian (Bukarest) és Sztakics István (Sepsiszentgyörgy) elektromoszene-koncertjére.
Erre utalt Vargha Mihály igazgató is, aki rövid felvezetőjében reményét fejezte ki, hogy a klasszikus értékeket őrző, ám minden újra, modernre nyitott intézményben helye van a szintetizátorok által keltett zenének, még a Bartók-szobor szigorú "tekintete" alatt is.
A két előadó – művésznevükön Alba Ecstasy és Nord – ennek igyekezett megfelelni, amikor több tucat, elektromos hanghatásra alkalmas felszerelésük gyűrűjében – a számolásban harmincötig jutottam –, a billentyűk és potenciométerek rengetegében hanghullámok sokaságát generálta. A szintetizátorzene ugyanis a klasszikusabb műfajokhoz szokott fülnek leginkább hullámzásra hasonlít, ahol úgy épülnek egymásra a legkülönbözőbb ritmusú és jellegű hanghullámok, akár a tenger habjai. Az eredmény viszont nem morajlás – bár annak hanghatása főként a művek között fel-felsejlik, mint ahogy a természet hangjai is át-átszűrődnek –, hanem tartalmas, néha andalító, néha felkorbácsoló, de sokszor elgondolkodtató zenefolyam. Az előadók pedig, kerekes székükön közlekedve, már-már pókerarccal vezénylik le az egészet. Látványként megelégednek azzal, hogy a színes, mesterséges fényben két kivetítő segítségével betekintést nyerjünk birodalmukba. S az eseményre készült művek elhangzása után, amelyek az előadók szerint a berlini iskola stílusában íródtak, az érdeklődők – az előadást egyébként hangszerkiállításként is hirdették – beléphettek ebbe a birodalomba, kipróbálhatták a hanghatások forrásait, közelebb kerülhettek e hangzásvilághoz.
