Erről az előadásról csupán annyit kellene írni: aki nem látta, veszített vele. De a főszerkesztő azt mondta, tartsam a másfél flekkes tempót. Akkor hát lássuk.
Miért érdemes megnézni? Mert olyan világot visz a színre Székely Csaba, ami egyfajta tabu. Székelyföld, falu – község, javítana ki Vajda Iván mindegyre –, egykor bányászvidék, ma munkanélküliség. A figurák: álmaikat vesztett, elvágyó, de ebből a kilátástalanságával perverz módon visszahúzó világból kiszabadulásukért valójában kisujjukat sem mozdító, lezüllött alakok. Kézenfekvő megoldás létük egyik napról a másikra átbiccentésének az alkoholba való menekülés. Vagy az öngyilkosságba. Ilyen falu, ilyen közösség nincs is, csak Székely Csaba találta ki? Ő mondta a Bányavirág tavalyi bemutatója előtt: "Székelyföldön kétszer nagyobb az öngyilkosságok aránya, mint egész Romániában. Senki nem tudja, miért. Egyesek a zord időjárással, a hegyvidék ridegségével magyarázzák. Mások azzal, hogy a bicskához gyakran nyúló falusi székelyek számára más az emberi élet értéke. Az ő világukban a Nap hamarabb nyugszik le. Minél hamarabb, annál jobb." Kegyetlen megállapítás, hogy valós-e, vagy sem, most nem alkalmas eldönteni. Tény, hogy az írói fantáziát könnyen beindítja. És első darabos szerzőből egyszeriben ismert drámaírót szül. Ezután már nem kell más, mint egy Yorick Stúdió, mely kimondottan a kortárs drámák előadására "szakosodott", vezetőjeként Sebestyén Aba rendezőnek – és itt álljunk meg egy gondolat erejéig. Felületes megközelítésben a Bányavirág nem is igényel rendezést, hiszen a szöveg "viszi" az előadást, s – mondják a mindentudók – egy jó szöveget csak nagyon rossz vagy nagyon jó rendező tud elrontani. De például egy rosszul megválasztott zenével igencsak félresiklott volna a darab. És itt kezdenek helyükre kerülni a dolgok. Aztán már csak pár színművész kell, az is került – a szó szoros értelmében egy pár. Viola Gábor (Vajda Iván szerepében) és Bányai Kelemen Barna (Mihály, az orvos megjelenítője) kitűnő páros, hogy csak egy példát mondjunk: a színjátszás egy veszélyes csapdahelyzetét, a részeg ember alakítását hitelesen, túlzások nélkül oldják meg.
Persze, hibákat is lehetne találni. Elnyújtott jelenetről lehetne szólni, alakítási hiányosságokra a figyelmet felhívni, a túlzott élethűséget vagy épp ellenkezőleg, a valóságtól való elrugaszkodást felróni. Én inkább a végső döbbenetet hiányolom, azt az érzést, amikor valami belül megdobban, és az ember azt mondja: hú, b..szus, ez igen. De azért fenntartom: erről az előadásról csupán annyit kellett volna írni, hogy aki nem látta, veszített vele.
