A Tusnádi Székely Kongresszus 1902-ben sorsfordító rendezvénynek számított, mely alkalommal nemcsak leltárba vették a Székelyföld elmaradottságát és fejletlenségét kiváltó okokat, de a felemelkedés lehetőségeit is körvonalazták.
Ütemtervet dolgoztak ki a különböző gazdasági ágazatok, ipar, mezőgazdaság, turizmus, közlekedés fejlesztésének irányait illetően. Az elkészült stratégia kivitelezése, ha nehézkesen, buktatókkal átszőve is, de elkezdődött. Az első világháború kitörése és az azt követő impériumváltozás azonban keresztülhúzta a jóhiszemű tervezgetéseket és törekvéseket. A kongresszus előírásai jótékony hatása következtében a kormányzatok anyagilag és szakértői szinten is támogatták a gazdasági élet megpezsdülését. Székelyföldön a mezőgazdasági és ipari tárca is kormánybiztosi minőségben képviseltette magát, a központi tisztviselőknek pedig az volt a feladatuk, hogy a terepet alaposan megismerve a helyi szakértőkkel egyetértésben fejlesztési programokat dolgozzanak ki, melyeket nagyobb részben a központi költségvetés terhére kellett kivitelezni. Néhány éves élénk, összehangolt tevékenységet követően érezhető változás történt például az állattenyésztésben, ahol a legelők használatának ésszerűsítésével, állaguk feljavításával, fajállatok beszerzésével a tej- és hústermelésben lényeges növekedés következett be.
Sepsiszentgyörgynek a XX. század első másfél évtizedes történetére a polgárosodás térhódítása jellemző. A megindult átalakítási folyamatok az élet egészét felölelték. Ipartelepítési elképzelések, infrastrukturális beruházások, vízvezeték-, csatornázási rendszer kialakítása, járdák aszfaltozása, villanyvilágítás bevezetése, közfürdő, közvágóhíd megépítése, iskolák, közművelődési intézmények meghonosítása – és itt elsősorban a Székely Nemzeti Múzeum, a tanítóképző vagy a kórház impozáns épületének megteremtésére gondolunk. E sokszínű és nagyszabású városmegújító átalakulások és beruházások eredményeképp Sepsiszentgyörgy a székely városok rangsorában Marosvásárhely után az előkelő második helyet foglalta el.
Az általános, mindenre kiterjedő városalakító program szóvivője, szellemi vezére és irányítója Sepsiszentgyörgy nagynevű és tekintélyű polgármestere, ifj. Gödri Ferenc volt. A sokféle tehetséggel és rátermettséggel megáldott városatya nemcsak kiváló szervező, de a székelység és városa érdekében munkálkodó és politizáló vezéregyénisége is volt közösségének. ’48-as kötődése családi hagyományokon alapult, hűségesen kitartott ősei szabadságharcos szellemisége mellett, írói vénával és történetírói ambíciókkal felvértezve lett vezetője, polgármestere 1895-től tizennyolc éven át Sepsiszentgyörgynek. A családi hagyományok, a felvilágosult gondolkodás, a demokratikus értékek felkarolását vállaló nagyapja nem találkozhatott megértéssel olyan ellenséges közegben, melynek alapját a rendiségből fakadó társadalmi igazságtalanság határozta meg. A másságot el nem fogadó társadalomban Gödri Ferenc sepsiszentgyörgyi református lelkipásztor másfajta világnézeti elveket vallott, mint környezetének nagy többsége. Meggyőző-désében, egy igazabb világrendbe vetett hitében akár saját hátránya tudatában is konokul kitartott. 1842-ben Gödri Ferenc református pap rendkívül kényelmetlen helyzetbe került. Nagy Sára sepsiszentgyörgyi lakos, a katonai összeíráshoz tartozó lány a városba Bodrogkeresztúrból ide telepedő Katzander Ignác sapkakészítő, zsidó vallású mesteremberrel került szerelmi viszonyba, akitől teherbe esett, de partnere csak úgy volt hajlandó feleségül venni, ha lemond református vallásáról, és izraelita hitre tér át. Ebben a helyzetben Gödrinek lett volna feladata, hogy az eltévelyedett, vallását elhagyó keresztény lányt visszahozza egyháza kötelékébe. A megszületett csecsemőt az apa zsidó vallásra kereszteltette. Az ország törvényei tiltották, hogy keresztény ember zsidó vallásra térjen át. Gödri Ferenc a következő magyarázattal szolgált a vallási közösségéből kiváló személlyel szembeni kudarcát illetően: "Minek utána minden hatalmamban álló erkölcsi eszközt szent hitünköni megtartatására elhasználtam körülötte, a lelkiismeretnek szabadságát, amely minden embernek elidegeníthetetlen joga, benne is tisztelvén, melynek megnyilvánítása mellett hivatalos tisztelettel vagyok."
A nagyapához méltó utód, ifj. Gödri Ferenc 1862. október 3-án született Sepsiszentgyörgyön. A család illyefalvi eredetű. Apja a szabadságharcban honvéd tüzér hadnagyként vett részt, s fegyverneméből következően több ütközetben is Gábor Áron közelségében harcolt. Ifjabb Gödri Ferenc iskoláit szülővárosában kezdte, ahol az elemi és a középiskola három osztályát végezte, majd Szebenben és a Nagyenyedi Bethlen Kollégiumban fejezte be tanulmányait. 1881 és 1885 között Budapesten a jogtudományi egyetem hallgatója. Császár Bálint polgármester hívására hazatért, városa érdekeit szolgálni. 1887-ben tanácsi gyakornok, 1891-ben a városi tanács főjegyzője. Császár Bálint halála után, 1892-ben Kováts Bálint rövid ideig tartó polgármestersége után, 1895-ben Gödri Ferencet választják meg a város vezetésére, mely hivatalt tizennyolc éven át, 1913-ban bekövetkezett haláláig nagy odaadással és szakértelemmel töltötte be. Polgármesteri ténykedése alatt Sepsiszentgyörgyön virágzó gazdasági és művelődési életet teremtett. Nem volt olyan testülete, civil szervezete a városnak, amelynek gondjaiból, bajaiból részt ne vállalt volna, az esetek nagy többségében elnöki minőségében. Tagja volt a Mikó-kollégium elöljáróságának. Sokáig főgondnoka a református egyháznak, elnöke az elemi iskolák gondnokságának és a tanítóképző intézet felügyelőbizottságának, az árvaház választmányának, a kaszinó pedig dísztagjává választotta. Az önkéntes tűzoltó-egyesületnek és jótékony nőegyletnek az elnöke, de a Székely Nemzeti Múzeum igazgató választmányának is elnöki tisztét töltötte be. A Kossuth Lajos Asztaltársaság és a Sepsiszentgyörgyi Székely Társaság elnökét tisztelték személyében.
Polgármesterségének kezdetén felismerte azt a tarthatatlan állapotot, amelybe a város tisztviselői, azoknak özvegyei, árvái kerülnek öregségük, munkaképtelenségük miatt, és városi tiszti alapot létesített, ennek értéke Gödri halálakor már meghaladta a 100 000 koronát. Sepsiszentgyörgy lakosságának gyarapodása 1903-ban negatív értéket mutatott: 195 születés mellett 197-en hunytak el. Érdekes az újszülöttek vallási megoszlása: 111-en reformátusok, 52-en római katolikusok, 6-an unitáriusok, 4-en evangélikusok, 6-an izraeliták, 15-en görögkeletiek és 1 görög katolikus. 1910-ben Sepsiszentgyörgy lakossága már megközelítette a 10 000 főt, 9070 lélek élt akkor a városban.
A kiegyezést követő új közigazgatási törvény szabályozta a városok jogi helyzetét. Az 1870-ben és 1871-ben hozott jogszabályok a városok besorolását módosították. A szabad királyi és más, kiemelten kezelt településeket törvényhatósági jogú városokként határozták meg. A többieket az új minősítés szerint rendezett tanácsú városoknak nevezték. Míg a törvényhatósági jogkörrel rendelkezők továbbra is megőrizték önállóságukat, a vármegyei vezetés nem avatkozhatott belső ügyeik intézésébe, addig a rendezett tanácsú városok az évszázadokon keresztül gyakorolt bizonyos fokú önkormányzati önállóságukat is elveszítik, és a vármegye joghatósága alá kerülnek. Sepsiszentgyörgy, mint a vármegye központja, nehezen barátkozott meg függetlenségének elvesztésével, és nem kevés esetben próbálkozott, hagyományait hangoztatva, saját sorsát egymaga irányítani. Azonkívül, hogy a városok besorolását törvény szabályozta, a rendezett tanácsú városok működésének kereteit jogszabályban nem rögzítették, ezért aztán a vármegye saját érdekeinek megfelelően viszonyult ezekhez. 1903-ban már a közvéleményt is foglalkoztató zavaros jogi állapot felszámolását sürgetik az érintettek. A városi törvény ügye azonban egyre húzódott, és a rendezett tanácsú városok semmibe vett névleges autonómiája tarthatatlan helyzetet teremtett. Ez nem autonómia, hanem a vármegye uralma a városok felett – vélekedtek az érdekeltek. A rendezett tanácsú városok megértek már arra, hogy a vármegye gondnoksága alól megszabaduljanak. Hátrányt jelentett számukra az a körülmény is, hogy a vármegyei hatóság mindenbe beleavatkozhatott, a városi tanács által hozott határozatokat pedig úgymond felettes testületként megsemmisíthette. A vármegye a város elöljáróságát akkor cáfolhatta, amikor neki éppen tetszett, és a kormány előtt is sokkal inkább neki volt becsülete, semhogy a helyi közösség érdekeit karolták volna fel. A városok autonómiája már csak a múlt szép emléke – vallották a régi szép időket felidézők. A rendezett tanácsú városok helyzetük normalizálásáért követelték az önálló önkormányzatiság elismerését, mert úgy gondolták, hogy ez az egyetlen lehetséges irányvonal a magasabb városi hatáskör és életforma eléréséhez. Azt is nehezményezi a rendezett tanácsú városok elöljárósága, hogy míg az autonómia biztosításától a kormányzati körök mereven elzárkóznak, addig viszont terheket bőségesen rónak rájuk: közigazgatási, jogszolgáltatási, adóbehajtási, közoktatási, közegészségügyi, útfenntartási, katonaelszállásolási és egyéb tekintetben. Amiből némi jövedelem származhatna – vámilletékek, fogyasztási adók, bérleti díjak –, arra az állam rátette a kezét, és ezáltal a saját bevételi forrásokkal való szabad rendelkezés lehetőségétől is megfosztotta őket.
Jogi, vagyonjogi helyzetük törvény általi szabályozása továbbra is élénk vitát, előterjesztések sokaságát eredményezte, és az elégedetlenség, amellyel a rendezett tanácsú városok az ország vezetését ostromolták, egyre gyakoribbá vált. A rendezett tanácsú városok kevés kiváltsággal rendelkeztek, de annál több kötelezettséggel tartoztak, helyzetükből fakadóan sokféle sérelem halmozódott fel, amelynek orvoslására csak közös összefogás által lehetett esélyük. 1904-ben Budapesten találkozott mintegy hatvan rendezett tanácsú város küldöttsége, hogy megalakítsa a Magyar Városok Országos Szövetségét. Kinyilatkoztatták, hogy közös érdekeik támogatására és együttműködésükhöz szükséges egy új városi törvény megalkotása. A városok autonómiájának kimunkálására is felhívták a figyelmet. Az is szóba került, hogy nyomasztó pénzhiányuk immár tarthatatlan. A városi tisztviselők siralmas anyagi helyzetének rendezését is elnapolhatatlan szükségességnek tekintették. Gödri Ferenc is tagja lehetett a tizenöt tagú bizottságnak, amely az összejövetelen a szövetség alapszabályzatát és a követendő irányelvek kidolgozását végezte. 1905-ben értekezleten foglaltak állást azok a városi közösségek, amelyek helyzetük rendezetlensége következtében saját érdekeik fenntartására képtelenné váltak. Ez alkalommal néhány konkrét javaslatot is megfogalmaztak, ami a városok megtépázott önállósága szempontjából némi javulást jelenthetett volna. Noha 1886-ban a törvényhozás elkülönítette a városok jogi, szerkezeti felépítését törvényhatósági joggal felruházott és rendezett tanácsú városokra, az önkormányzatiság szempontjából lényeges javulást ez nem hozott. Ezért gondoltak egyszerűsítésre: a város tisztviselőit a lakossághoz mérten a közgyűlés válassza meg, melynek hatáskörét kiegészítenék a szabályrendeletek alkotásának biztosításával, valamint a közigazgatás felügyeletével és a tisztviselők fegyelmi hatóságának megteremtésével. Ugyanakkor ne legyen fellebbezési fórum, hanem csak véleményező testület. A városok tisztviselői vármegyei társaikkal szemben ne legyenek alárendeltségben, és a vármegye főispánja ne legyen a városok főispánja is. Egyenlő jogokat és az eddiginél jóval több hatáskör érvényesítését követelték minden város számára.
(folytatjuk)
