Mert valóban, az erdei népnél valahol a gólyamesénél kellett volna kezdeni a szexuális felvilágosítást. A legelső – sötétben tapogatózó – lépéseknél. Hogy hogyan, mit, hova, mikor, meddig és miért. Annál, hogy a szeretkezés nem csak a gyereknemzést szolgálhatja, hanem igazi öröm forrása is lehet. Mert akkoriban errefelé még úgy ment a dolog, hogy ha a legény a leányt egy szép csillagos esten hazakísérte, és valamilyen módon meg szerette volna ejteni, akkor szabályos verekedéssel felérő volt az akció eleje, ha egyáltalán eljutottak az aksönig a küzdelemben holtfáradtan, csuromvizesen, megtépetten és megszaggatottan levegőért kapkodó párok. Kezdődött minden a fogdosásnál vagy az érintésnél, mert az első gyanúsabb hozzáérés, elvétett kézmozdulat után akkora betyárpufot (nem pofot) kapott a bátor legény, ha nem volt kellőképpen fineszes, és el nem ugrott az ütés elől, hogy tiszta ingyen percekig szemlélhette az égen vibráló csillagmiriádot, melléje meg hallgathatta, azt is teljesen grátisz, a fülének meg a fejének zenei hangokhoz cseppet sem hasonlatos zúgását meg búgását. Esküvő, házasság előtt semmi! – hallgathatta a vibrálás és zúgás, búgás mellé még a távolról érkező, legalábbis távolinak tűnő női, fehérnéphangot, amint a képébe szuszogja, maga is meglehetősen csatakosan és megtépázottan, a szentenciát. És ebbe, megtapasztalván hirtelen, hogy mily ádáz harcok, küzdelmek és gyötrelmek vezetnek az olyannyira áhított helyré bé, belé is nyuguhatott volna... a lelke, ha mindezt meg tudta volna egyezni a testivel is, s ha az altesti vérkeringés zubogó és szilaj hullámokat vető szenvedélye ebbe bele tudott volna egyáltalán feledkezni vagy nyughatni. Mert a következő vasárnapon, a következő hazakíséréskor megint mire nem vetemedett ez a telhetetlen; és újfent ugyanolyan harc, csata, ugyanolyan ádáz küzdelem vette kezdetét a szépséges, csillagos menny­boltozat alatt. S a küzdő felek – most már jobban ismervén a fogásokat – mintha egy nagyon picit, egy icipicit közelebb jutottak volna az elképzelt, olyannyira áhított mennyországhoz. A legény rátehette most már a kezét, igaz, csak röpke időre, a leány kezére, de a szájához a száját, istenkedhetett eleget, lehozhatta az égről a Göncölszekeret, azt osztán nem lehetett. És ebből megint olyan kalamajka, harc kerekedett, hogy a szögesdrótok, elvadult tájak bojtorjános, gizgazos településein kódorgó, kitépett szőrű eb látványa kutyafüle ahhoz a lerongyolódáshoz ké­pest, ahogyan ez a férfiú kinézett az újabb nehéztüzérségi támadás meg a teljes védekező munícióját, fegyverzetét bevető, defenzív hölgy küzdelme után. Jó pár hét, hónap kellett még addig is, amíg aztán a csók című fejezet sorra kerülhetett, hiszen hátravetett fejjel, mereven visszahúzott nyakkal, meg bilincsként összeszorított fogakkal lehetetlen a csókolózás még errefelé, falusi körülmények között is. Feszítővas is csak nehezen tudta volna szétkönyörögni a fogaknak azt a kíméletlenül összeszorított kerítését, nemhogy egy árván fickándozó férfinyelv.
Mire az ágyig vagy a lefektetésig eljutottak – házasság előtt csak akkor, ha már tényleg biztos volt a dolog, ha már visszatérés nem volt, nem lehetett a templomi meg a polgári ceremónia elől –, addigra már mindketten kellően le is soványodtak, meghitványkodtak a rengeteg harcban, a sok támadó és védekező küzdelemben, a jó-e, no, és a kategorikus nem állandó összeütköztetéseiben, csatározásaiban.
Mert aztán, valahol félúton, történt valami, a legényember legnagyobb meglepetésére és elégtételére.
A kéz, a mell (a csecs, ahogy itt mondják eléggé félreérthetetlenül), az érintés, a csók, a vetkőztetés immár nem volt harc, ment minden, mint a karikacsapás, ezekben a felvezető dolgokban. Az akadály csak az volt, az az akkoriban még egyáltalán nem is kicsi, nem is szerencsétlen aligbugyi, aligfehérnemű, aligvalami, még nem is nagyon háromszögű, nyáron tetrának, télen dinamónak, púbugyinak nevezett dolog, mert amikor odáig értek, ott osztán megint megállt mindenféle todomány. Min­dent lehetett az égvilágon, csak hogy oda kéz vagy ne adj’ isten, egyéb, hogy az alá behatoljon, bényúljon, olyan isten nem vót. És már-már a kétségbeesés határán, hej, de milyen feszítő fájdalommal a golyókban, arra gondolt az addigra már férfiúnak számító legény (mert nőtt, nevekedett az idő teltével és az udvarlás éveinek szaporulatával ő is), hogy hagyom az egészet – magyarul mondta, magyarul gondolta – a pitsába. És igaza is lett volna, amikor a sokadik ilyen bugyis könyörgés, esedezés, rimánkodás, istenkedés után egyszer csak, hogy, hogy nem, mégiscsak lekerült az a nem is kicsi semmiség, és hogy, hogy nem, már visszaút nem lehetett, mert a csak a fejecskéjét, a jó-e, csak a fejecskéjét sürgető, rimánkodó férfiúi kérésre egyszeribe’ csak rábólintatott a leány résziről. Beleegyezés jött-forma, mert egyéb már nem jöhetett a túloldalról, amikor már szem nem látott, fül nem hallott, a hang is csak gurgulázva, akadozva jött ki, s csak rekedten a torokból, éppeg akkor meghallgattatott a kérés, sőt, mi több, egy olyan döbbenet következett, amire már nincsen szó és nincsen hang sem, és kifejezés sem, és semmi sincsen, amikor azt mondják, azt suttogják, mit hogy suttogják, követelik, hörögik, az utolsó lélegzet hörgésével, az utolsó lehelet utolsó szusszanásával a férfi fülébe, hogy most akkor egészen, teljesen, te, te, teeee... Vagyis hogy annak, aminek addig csak a fejecskéjét szabadott vón’, aminek csak ez a legnemesebb része könyörögtetett, s engedtetett volna bé, annak most a teljes testét kérik, nem kérik, követelik, akarják, hörögik. És a férfiúi győzelem itt vált abszolút veszteséggé, elveszéssé, megalázottsággá, szégyenteljes megbicsaklássá, amikor szembe kellett nézni a kínzó valósággal, és ki kellett mondani a kimondhatatlant, azt a mondatot, amelytől egy életre, egy házaséletre elveszett osztán a csata, azt, hogy mind ott van, benn van, ennyi az egész, s tovább, több belőle: nincs. Ámen.