Ha meghagyja a Csehov adta címet, talán nem tudja így előadni Horaţiu Mălăele a Hattyúdalt. Érzelmesebbre, szívszorítóbbra kellett volna vennie. A pojáca – így ad magának lehetőséget játszani. Csehovot. És egy kicsit önmagát.
Az előadás utáni mulatságban az alkoholmámortól bódult színészt ott felejtik a színházban. Felébred, társat keres a további vodkázáshoz. Az öreg súgó, aki felesége elől menekülve a színházban alszik, partnerévé lesz. Utolsó előadására. A legszebbre. Mondják, a hattyú is halála előtt énekli legszebb énekét. Anton Pavlovics egy kicsit önmagát írta meg e kétszemélyes drámájában. Horaţiu Mălăele egy kicsit önmagát játssza e kétszemélyes drámájában. Ugyanis mindketten magukénak mondhatják az alkotást, a főbűnös a szerző ugyan, de saját felfogású rendezésében a színész egyenrangú bűntársává válik. Ténfergése a színpadon, hosszú monológjai csodálatosan felépített előadássá állnak össze, mely a súgó színészmesterségre tanításában tetőzik: e jelenet, a közbeiktatott élcek kihasználása szemlélteti legjobban, mekkora színész Mălăele, s mily jól döntött, amikor az öreg súgó szerepére Nicolae Ursot választotta. Csehov saját tehetsége tudatában itt mondja ki, vele kihal a drámairodalom – ő akkor már tudta, földi pályafutása rövidre szabatott. Mălăele színésze, az ünnepelt művész, de holtvágányra jutott ember, kinek élete csak addig tart, míg a reflektorok kihúnynak, nem látja értelmét további bolyongásának. Nem készül a halálra, de látnia kell az őt körülvevő ripacskodást, s hogy "tanítványa", az öreg súgó színésznek mily pocsék. Kisétál színpadról, életből. Ennyi. Semmi drámai lüktetés, a dráma mégis megtörténik. Ne sírjatok, az élet megy tovább – valami ilyesfélével búcsúzik az öreg súgó. Az előadás bemutatóját ’25 februárjában tartották. Nem véletlen, hogy mai napig műsorán tartja a Bulandra Színház.
Amúgy zárszónak sem rossz a Hattyúdal választása. A Szent György Napok kulturális felének, színházi vonatkozásban legalábbis, legszebb előadása volt. Hullámzó teátrumi kínálat jellemezte az idei városünnepet, tanulságként levonható: a nagy nevek nem minden esetben szavatolják a jó produkciót. Nyilván, időbeli közelsége okán a Reflexszel való hasonlítás kényszere is megfogalmazódik. Feleslegesen, közük annyi egymáshoz, mint almának és körtének: mindkettő gyümölcs. És mindkettő finom, ízlés kérdése, ki melyiket fogyasztja jobb étvággyal.
