Roland Schimmelpfennig az egyik legismertebb és legtöbbet játszott kortárs német szerző, Az arab éjszaka című drámáját alig több mint tíz éve mutatták be, azóta bejárta a világot, már székelyföldi társulat is játssza. Igen érdekes módját választotta a szerző története elmesélésének, a szerep­lők monologizálnak, elmondják, mit tesznek vagy mire készülnek, néha többen is ugyanazt a cselekménysort, olykor párbeszédfoszlányok is kialakulnak, nem jellemző. Néha előre, néha visszafelé ingáznak időben. Követhetet­lenné mégsem válik az előadás, a szerző nagyon jó érzékkel még idejében visszafogja az elszabaduló szálakat. Hogy ezt miként lehet színpadra állítani, hogy a nézőtér ne váljék kínpaddá? A lehetőségek minimálisak, a legtöbb rendező, így Zakariás Zalán is, a színpadi mozgást a lehető legkeve­sebbre csökkenti: öt figura áll egy üres térben, esetenként piciny­két elébb-hátrább lép­nek, lassú, vontatott mozdulatokkal. Ha épp nem beszélnek – és akkor is keveset, ritka a hosszabb szövegrész –, magukba révednek. Félrenéznek. Az utolsó emlékfoszlány előcsalta vigyor arcukra fagy. És így tovább. A történet pedig, amit elmondanak, mesei elemekkel (a cím eleve utalás Az ezer­egyéjszaka meséire) tűzdelt, szürreális képekkel elegyített, a szerelemről vagy annak hiányáról szól, egyéni sorsok, melyek egy lakótelepi tízemeletes tömbházban egymásba kapcsolódnak. Végkifejlet nincs, nem is lehet. Hacsak nem vesszük a konyakos üveg szétloccsanását az aszfalto(t he­lyettesítő kövö)n. Ez, az egyetlen fizikai történés viszont jó felütés. És mindehhez zenei aláfestésként az állandó vízcsepegés és valami monoton zúgás. Őrületbe kerget, de legalábbis feszültté teszi a nézőt. Aki kapkodja a fejét ide-oda a (cseppet sem) véletlenszerűen megszólaló szereplők között, nézi, amit nincs. Nem történik semmi, mégis min­den megtörténik. Lehetséges? Ez a színház csodája.