Hát bizony megültette, s az egyik tojásból egy akkora hatalmas csirke kelt ki, hogy még akkora csirkét senki se látott. De alig bújt ki a tojásból, valahogy a kotló kiment a kert mellett, s a csirke is kibújt a kerítésen, s oda a kapu eleibe akkorát tudott az a naposcsirke tojni, hogy a forgalmat megállította. Jöttek a szekerek megrakva gabonával, búzával, árpával, rozzsal, de bizony a tojástól senki se tudott se erre, se arra menni, mindenki meg kellett álljon.
– Mi van itt? Miféle csuda ez?
– Hát egy nagy tojás.
Na, hamar valaki kitalálta, hogy hozzanak csak egy terü szalmát, s a tojást meg kell sütni, aztán megeszik. Úgy is tett.
Hamar egy ember hozott egy nagy terü szalmát, s a tojásra reárakta, s ott bizony szőrén-szálán megsütötték. Aztán aki csak arra járt, akár ha csodát akart látni, akár ha tojást akart enni, megállt egy időre. A bugylibicskával, késsel, villával, ki mivel érte, tojást evett. Volt ott egy szegény ember, az is a bugylibicskájával látott hozzá a tojáshoz. Hát, ahogy falatozott, véletlenül a bicskáját beleejtette a tojásba.
– Na – mérgelődött –, csak nem hagyom annyiban az én drága fehérvári bugylibicskámat, hanem én lemegyek utána, s visszahozom.
Egy nagy, hosszú lajtorját keresett, s azon a tojásba leereszkedett. Hát a sötétben, ahogy matatja a bicskáját, keresi, összetalálkozott a keresztapjával.
– Adjon isten, keresztapám!
– Adjon isten, édes fiam!
– Hát te mit keresel itt?
– Én a bugylibicskámat. Ahogy ettem a tojást, beleejtettem.
– Azt te hiába keresed – legyintett a keresztapja –, én hajtottam haza a csordát, s ökröstül, tehenestül, mindenestül mind ide beleestek. Már három napja keresem, de sehol se találom a csordát. Akkor te, hogy találnád meg a bugylibicskádat? Jobb, ha kimászunk, s mi is esszük tovább a tojást, mert amíg mi itt keresgélünk, addig megeszik, s nekünk nem jut belőle.
Így aztán szép lassan kimásztak a tojásból, s ők is nekiálltak tojást enni. Még most is eszik, ha el nem fogyott.
Aki nem hiszi, nézze meg, valamelyik utca sarkán, forgalmas helyen meglátja.