Székely zötty?
Riportunkat mégis egy, de nem is annyi, hanem ezer döccenővel kezdjük. A Sepsi­szentgyörgyről Illyefalvára vezető út gyalázatos állapota immáron több évtizedes, maholnap akár fonák kerek évfordulót is ülhetnénk, ha ilyesmit bárki megünnepelni akarna. A minapi toldozás-foldozást a lepusztult, fagy emésztette, összevissza repesztette betonúton talán a megyei tanács sem kívánja eredményként eladni, azzal ugyanis a forgalmat próbára tevő, a járműveket elnyüvő út minősége mit sem javult. A volt rezsim átkos, félbe-szerbe hagyott örökségén már ideje lett volna javítani, miként az illyefalvi gyártelepre vezető sáros mellékút gidres-gödrös volta sem mutat egye­bet, mint a hatóság nagyfokú nemtörődömségét az ipari létesítmények iránt. Itt jól menő műanyaggyár, tejfeldolgozó, tangazdaság, fém- és famegmunkáló egységek működnek többek közt, bűn hitelüket azzal rontani, hogy útjaik tönkreteszik a járműveket.
A száraztészta-gyárhoz érve az utas a kontraszthatás miatt is elámul annak tisztaságán, udvarának a környezetből kirívó rendezettségén, amit csak fokoz a belső rend és felszereltség képe. Mindez semmiben sem cáfol rá ama véleményre, melyet a cég termékeit kipróbáló fogyasztó eddigi tapasztalatai alapján kialakított. A cégvezetés szemlátomást arra törekszik, a kapun belül semmi kivetnivalót ne lehessen találni e tekintetben.

A dédmama receptje
A ma 39 éves, sepsiszentgyörgyi Váncsa Attila elektromérnök szülei örökébe lépve vette át a vállalkozást:
– Érettségi előtt álltam, amikor édesapám, aki korábban esztergályos, marós volt, az útügynél mesterként dolgozott, a Váradi József utcában található családi házunknál megkezdte a laskakészítést. A cég 1990 januárjában indult e ház melletti műhelyben. Édesapám azt megelőzően, abban a hónapban megjárta Bécset, hallotta, megnyílt a vállalkozás lehetősége, s fogódzót keresett. Ő a gépekhez értett. A kezdeményező édesanyám volt, cukrász végzettségűként valami élelmiszer-ipari kisvállalkozásra gondolt. Amíg az kezdetleges volt, édesanyám tudása lendítette, később édesapám gépszerelői, karbantartói ismeretei, gépi rögtönzései például a szárításban lettek fontosabbak. Kisiparosok a családban? Nagyanyámék mézeskalácsosok voltak hajdanában, de kiesett egy nemzedék, elveszett a hagyomány. Nem azért indították, hanem mert megnyílt a lehetőség. Édesapám első útján Magyarországról egy ismerőstől kis kézi tésztagépet hozott, látott ott egy kisüzemet, s meg akarta próbálni. A piacnak akkor hatalmasak voltak az igényei, nem létezett minőségi tojásos tészta, nem léteztek multinacionális cégek, csak a helyi kenyérgyár hagyományos termékeit lehetett kapni. A beinduló magánkereskedelem min­dent megvásárolt. Nem volt kapacitásunk, napi tíz, húsz, harminc kilót tudtunk csak előállítani, azt a helyi piacon adtuk el, megjelentek a magánkereskedők által bérelt vagy birtokolt kis üzletek. Esküvőkre, keresztelőkre stb. is megrendelték. Rögtön fizettek, azt befektettük, visszajáró kuncsafti kör alakult ki. Az eladással öt-tíz évig baj nem volt, a fogyasztók odajöttek, onnan szállították el. Lineáris fejlődésen mentünk át. Most a multik miatt nehezebb az eladás, de nem a konkurenciával van a baj, hanem azzal, hogy a becsületes kisvállalkozót, aki helyi hagymát, hentesárut, egyebet árul, megnyomorították, és mindenféle nemzetközi dömpingáruval árasztják el a piacot. Legtöbbször a minőség rovására. Megen­gedhetik maguknak, hogy haszon nélkül működjenek évekig, ha kell. Mi azért is kivételek vagyunk, mert kitartottunk a minőség mellett. Ugyanazzal a recepttel dolgozunk, mint dédnagyanyáink, tojással, nem festékanyaggal, nem színezékkel és adalékokkal, s mindezt a legkorszerűbb technikával állítjuk elő. Így keverjük ki azt a százéves ízt olyan hatékonysággal, amit a mai felgyorsult világ szükségessé tesz. Bizonyos termelékenység nélkül nem tudnánk létezni. Kis árréssel dolgozunk, engedünk a haszonból, termékünk valamivel drágább az átlagnál, de kelendő, mert minőségi.

Műhelyből gyár
Ennek persze ára van, de mint látni fogjuk, eme akadályt is sikerrel vette a cég. Előbb azonban lássuk, hogyan kapcsolódott be a fiatalember a családi munkába. Kez­detben nem fűlött a foga hozzá, miután 1991-ben leérettségizett, Brassóba elektrotechnikára iratkozott, másfelé tájékozódott, "mert otthon mi lettem volna? Sofőr a cégnél?" Igen ám, de a cég közben kinőtte magát, felnőtt a versenyképesség mai kívánalmaihoz, és a fiatalember is jobb belátásra tért. Látom, a fehér köpenyes asszonyok a gépek közt a tele zacskókat szortírozzák, amiket a csomagológép önt magából, keze egyiknek sem tésztás.
– Itt mindent az automata gépsorok végeznek. De én nem ezt, hanem műszaki pályát céloztam meg, Kolozsvárt orvosi műszerésznek tanultam a líceumban, s mikor érettségiztem, a cég kétszemélyes kisvállalkozás volt, nem tekintettem célomnak, hogy beálljak, hanem mérnöki képzettségre vágytam. De mivel segíteni akartam, Brassót választottam, nem Kolozsvárt. Egyetemi éveim alatt lényegeset fejődött a cég, elértük a napi 5–6–800 kilós termelést. Előbb otthon építettünk egy új műhelyt a szomszédos megvásárolt ingatlanon, ami ’98-ban készült el. Egyetem után még mindig mást akartam, a Jájá villanymotorgyárában kezdtem dolgozni, de egy év után hazajöttem a céghez, és azután közösen vezettük édesapámmal. Édesapámnak kimondottan voltak adottságai, hiányoznak is a meglátásai, tapasztalatai. Ahogy nőtt a cég, növekedtek a gondok, más méretű gépekkel dolgoztunk, és családi vállalkozásból átbillentünk kisvállalkozásba, majd a közepes méretet is elértük.

A kölcsöntőke
Itt lép közbe a hitel, jelesül a LAM támogatása.
– A LAM volt az első hitelező. Még a kilencvenes évek elején csomagológépet vettünk az első hitelből, ahogy visszafizettük, vettük fel a következőt. Szoros kapcsolat alakult ki, jó szemmel néztek, mindig pontosan törlesztettünk. A sok apró hitel után 2000-ben nagyobb összeget vettünk fel, s abból megvásároltunk itt, Illyefalván egy téeszraktárt. Azt lebontottuk, és új terv alapján felépítettük mai gyárunkat.
Megjegyzem, kimondottan mutatós emeletes épület, a rend és jó kihasználtság érzetét kelti mind kívül, mind belül.
– Úgy indultunk, hogy az élelmiszeripar legmagasabb elvárásait teljesítjük. Tizenöt alkalmazottal dolgozunk, szentgyörgyiek, illyefalviak, egyikük mikóujfalusi. Alapvető elvárás, hogy a higiénia követelményeit mindenki betartsa, ezek nemcsak a belső rendszabályzat tiszteletben tartását feltételezik, hanem az otthonról hozott műveltség, csiszoltság fokát is. Nem számítunk 300 emberrel dolgozni, nem tömegárut kívánunk gyártani, hanem magas minőségű tojásos termékeket. Nemcsak a gépeket kell megválogatnom, hanem az embereket is.
– Megvettük az ingatlant, és újat építettünk. A hitel mérete meghaladta a LAM által akkor folyósított legmagasabb értéket, ezért saját tőke mellett bankot is be kellett vonnunk. Elképzelésünk az volt: zöldmezős beruházás a-tól z-ig, amíg gombnyomásra készen át nem vesszük. Az épület készen állt, de mivel hatalmas összegre volt szükség, nem tudtuk befejezni egy év alatt. Ezért édesapámmal úgy döntöttünk, az otthoni régi gépeket állítjuk be előbb itt, és azokkal termelünk, amíg sikerül tovább lépni. Mai modern olasz gépsorainkkal 2005 óta dolgozunk, négy és fél évet a régi berendezéssel húztunk ki, több munkással, mint most. A piac alakult, megjelentek a multik, sok üzlet bezárt. Sokan voltak ún. átutazók, kivették pénzüket az iparból, befektették élelmiszerüzletbe, azt bezárták, továbbléptek fuvarozásba... Mára nagyjából leülepedtek ezek a dolgok.

Cérnatészta, eperlevél
– Itt végignéztem a kifüggesztett számlák tábláját, üzletfeleit, látom, megyék szerint csoportosítja: Kolozs, Maros, Brassó, Har­gita, Kovászna megye, külön rubrikában szerepelnek a multik. Ezek szerint nem is kicsi a hálózat, s az üzletláncokban is megvetette a cég a lábát.
– Szállítunk nekik is, de csak azoknak, melyek el tudják fogadni a magasabb árat a minőség fejében. Sok multi azonban csak az alacsony árban és a tömegarányban érdekelt, sajnos.
– Kialakítottak egy márkát, méghozzá magyar névvel.
– Ha magyar névvel indultunk, azt megpróbáltuk megtartani. Többnyire magyar piac­ra szállítunk, még Magyarországra is, de főleg Erdélybe. Termékeink jellegzetesen magyar termékek. A bordás csigatészta, káposztáslaska, a nyolctojásos cérnatészta, a széles laska, a széles metélt, az eperlevél, a babszem, a tarhonya, a csipetke – ezeket a fajtákat a román piacon is el lehet adni, de ott már receptet is kell mellékelni hozzá, mert nem ismerik. A román piacon többnyire az olaszos áruk mennek. Erdélyben még vagy két-három hozzánk hasonló cég gyártja e hagyományos termékeket. Nagyobbak, persze, léteznek, a tömegáru onnan származik.
– Ezek szerint a kereslet megvan.
– Én azért gyártom ezt, mert hiszek benne. Nem akarok feltétlenül tömegárut előállítani. Nem vagyunk akkorák, hogy tömegáruból megélhessünk. Nem azt akarom, hogy a Váncsa laskából x tonnát legyártsak, hanem hogy azt halljam: a laska finom. S a vevők azt érdemesnek tartsák megfizetni. Szállítunk a Liedlnek, a Selgrosnak, az Auchannak, a Penny Marketnek is, malomipari cégeknek, amelyek velünk gyártatnak le bizonyos tésztákat. A továbbiakban sem a kapacitásnövelésbe szeretnénk befektetni, hanem a termékminőségbe, csomagolástechnikába, munkatermelékenységbe.

A válság
A LAM kapcsán megtudom, mentőövet is dobott a cégnek egy kritikus pillanatban, mikor sokan mások fizetésképtelenségből kifolyólag csődbe mentek. Az eset a közelmúltba vezet.
– 2009-ben, a gazdasági válság elején készpénzhiány alakult ki a piacon, nem tudtunk törleszteni, nyersanyagot vásárolni, nem fizettek a cégek, és a bankok senkinek nem adtak hitelt. Akkor személyesen tárgyaltam Kotró Adél igazgatóval, szükségünk volt egy nagy összegre, és egy héten belül megkaptuk. Egy évre rá mindet visszafizettük. Közben édesapám meghalt. Nehéz perióduson mentem át – és ők átsegítettek rajta. Kiemelném, lényegesnek tartom, ugye, az első pillanattól mellettünk álltak, fejlődgettünk közösen, mindent rózsaszínben láttunk, mert a gazdaság felívelőben volt. Viszont 2009-ben, amikor beütött a válság, pénzhiány állt be, és mi éppen benne voltunk egy nagyobb beruházásban, a gépeket elhoztuk, tőkére volt szükségünk. Megvolt a személyes kapcsolat, meg a bizalom. A LAM inkább a régióban működő cégeket hitelez meg, tehát nem arról szól náluk a történet, hogy megnézzük a mérleget, és ha az megfelel, akkor esetleg folyósítunk. Nem! Uniós pénzekre? Nem pályáztunk eddig, és egyelőre nem is tervezzük. Tartani mai formánkat, gyarapítani a kínálatot, ez a célunk.