Kiderült: hiába reménykedtek abban, hogy a magyarok gyermekvállalási kedve nagyobb, kivándorlási arányuk kisebb lenne stb., a kegyetlen tény az: míg a többség 10,7 százalékkal fogyott Erdélyben, mi szinte 13,5-tel, s egy kisebbség esetében ez mindig hatványozottan érvényesül, fokozottabb mértékben esik latba. A tíz év alatti kétszázezres veszteség sajnos történelmi jelentőségű lehet, Erdély valamikori kétmilliós magyar népe vészesen közelít az egymillióhoz.
No de nem temetni jöttünk, hanem elemezni – mondanók a kutatókkal, akik a kérdésben nyilatkoztak, s valóban leszögezendő: az egy és egynegyed millió lélek a maga intézményhálózatával, gazdasági és kulturális erejével, településrendszerével stb. ma sem lebecsülendő demográfiai erőt képvisel a régióban, olyan komponense Erdély társadalmának, melynek életképessége minden, remélhetőleg átmeneti, hanyatlás ellenére sem vonható kétségbe.
No de milyen okokra vetett fényt a kutatás? Négyet taglaltak a demográfusok:
"Kiss Tamás, a kötet társszerzője ...kifejtette ...a születések és elhalálozások aránya tekintetében nincsen számottevő különbség a román és a magyar lakosság között. Az intergenerációs asszimiláció fogalmát úgy magyarázta, hogy vannak olyanok, akiket a – sok esetben vegyes házasságban élő – szüleik még magyarként írattak be a korábbi népszámlálásokon, ők maguk azonban felnőttkorba érvén már románnak vallják magukat". A szerző "úgy vélte: noha az erdélyi magyarok migrációs vesztesége kisebb volt, mint a románoké, a magyarok kivándorlása nem állt meg. A magyarság utóbbi évtizedben elkönyvelt migrációs veszteségét 111 ezresre becsülte a demográfus, aki szerint a távozók 60–75 százaléka Magyarországra telepedett". Tanulságként a szerző kijelentette, hogy a szórvány demográfiai eróziója végletesen felgyorsult, ami az ottani magyar intézményrendszer fenntarthatóságát is kétségessé teszi.
Világosan kitűnik a fentiekből, hogy számbeli apadásunk egyik fő oka azonos a rendszerváltás előtti időkével: arról a rendkívüli beolvasztó nyomásról van szó, mellyel a román nemzetállami stratégia százötven éve eltüntetni iparkodik a kisebbségeket, s amely milliószám gyarapította eddig a lélekszámát. Az asszimiláció nem pusztán a vegyes házasságok révén tör utat magának, hanem ama durva intézményi nyomáson keresztül is, mely az államapparátus közintézményeit használja fel az erőszakos beolvasztásra. Az állandó nyomásnak és a sorozatos kudarcoknak engedve, ennek következtében, nemegyszer a második-harmadik nemzedék soraiban, olyan törés következik be, mely nemzetiségváltásra bírja rá az áldozatokat.
Ezért mintaszerű és ezért lenne Erdélyre is szabott a dél-tiroli megoldás, mely a totális kétnyelvűség keresztülvitelével pontosan e kérdést orvosolja. Ha a polgárt mindenütt anyanyelvén szolgálják ki, ha anyanyelvén oktatják, bíráskodnak fölötte, ha minden rendű és rangú hivatal vele anyanyelvén tárgyal és levelezik – és nem megengedőleg, hanem kötelező módon –, a közhivatal elveszíti beolvasztó agresszivitását, és azzá válik, amit neve is meghatároz: valamennyi polgár ügyeinek intézőjévé és esélyegyenlőségének letéteményesévé.
Aztán, hogy az aktuálpolitika – lásd kormányváltás – ma ettől hol áll, az egy másik kérdés.