Élt egyszer egy leány. Ajogának hívták. Mindenki szerette, és azt beszélték, hogy messze földön nincs szebb leány nála. Páváskodott is eleget Ajoga. Mind gyakrabban gyönyörködött magában. Nézte, nézte az arcát, nem tudott betelni vele. Hol kifényesített réztányérban nézegette magát, hol a víz tükrében. Nem is ért rá Ajoga semmi egyébre, egyre csak magában gyönyörködött. Egy napon azt mondta neki az anyja:
– Hozz vizet a folyóról, leányom!
Azt felelte Ajoga:
– Nem hozok én! Még a vízbe esem!
– Hát kapaszkodj egy bokorba! – mondta az anyja.
– Megkarmolja a kezemet!
– Húzzál kesztyűt!
– Elszakad! – mondta Ajoga. És tovább nézte, nézegette magát a réztányérban, szépségében gyönyörködött.
– Ha elszakad, varrd össze.
– Eltörik a tű...
– Vastag tűvel varrd!
– Megszúrom az ujjamat.
– Húzz gyűszűt az ujjadra.
– Kilyukad a gyűszű.
A szomszédék kislánya azt mondta Ajoga anyjának:
– Majd én hozok vizet.
Elment, és hozta a vizet.
Ajoga anyja tésztát dagasztott, lepényt gyúrt. Megsütötte a forró tűzhelyen. Meglátta Ajoga.
– Adjál lepényt, anyám!
– Forró ez, megégeti a kezedet – mondja az anyja.
– Majd kesztyűt húzok.
– Nedves a kesztyűd...
– Megszárítom a napon.
– Megkérgesedik!
– Tilolóval megpuhítom!
– Belefájdul a kezed! – mondta az anyja. – Minek fáradoznál, lányom, árt a szépségednek! Inkább ennek a kislánynak adom a lepényt, aki nem kímélte a két kezét...
Fogta az anya a lepényt, és odaadta a szomszédék kislányának.
Megharagudott Ajoga. Kiment a folyóhoz, leült a partjára, és nézte, nézte az arcát a folyó tükrében. A szomszédék kislánya meg ott állt mellette, a lepényt eszegette.
Nagyokat nyelt Ajoga. Minduntalan a kislány felé nézegetett. Megnyúlt a nyaka, hosszú-hosszú nyaka lett.
Azt mondta neki a kislány:
– Egyél lepényt, jó szívvel adom!
Akkor haragudott meg csak Ajoga. Tetőtől talpig elfehéredett mérgében, sziszegni kezdett, széttárta az ujjait, csapdosott a karjával – egyszer csak két szárnnyá változott a két karja.
– Edd meg maga-ga-ga-gad! – kiáltotta.
Nem volt maradása Ajogának a parton. Belecsobbant a folyóba, és lúddá változott. Úszkált a vízben, és ezt kiáltotta:
– Jaj, milyen szép vagyok! Gá-gá-gá! Jaj, milyen szép vagyok!...
Úszott, addig úszott, amíg el nem felejtett beszélni. Elfeledett minden szót. Csak a maga nevét nem feledte el, nehogy őt, a szépséges szépet, összetévesszék bárki mással. Amint embert látott, már messziről tulajdon nevét kiáltotta feléje:
– Ajogá-gá-gá! Ajogá-gá-gá!
Fordította: Rab Zsuzsa
A nanáj Oroszország Tengermelléki területnek nevezett távoli vidékén élő szibériai népcsoport.
