Régi történetet mesélek ma nektek, abból az időből, amikor Paprikajancsi még új volt. Nagyapó megvette, hazavitte, és a nagyágy fölötti polcra ültette. Három öreg zenebaba állt már ott.
– Itt jó helyed lesz! – mosolygott Nagyapó. – Ha megérkezik Maninka, itt majd megtalál téged! – azzal megfordult, és kiballagott a kertjébe. Mivel feledékeny volt kissé, mindjárt meg is feledkezett Paprikajancsiról.
Alig csukódott be az ajtó, Paprikajancsi izegni-mozogni kezdett.
– Jó napot! – fordult a zenebabákhoz. – Tudják, kérem, hogy ki az a Maninka?
– Tudjuk, tudjuk! – válaszoltak a zenebabák mindenféle hangokon. – Nagyapó unokája! Kislány! Holnap érkezik!
– Hurrá! Akkor előadom neki a mutatványomat! Tudnak önök cirkuszi zenét játszani?
– Tudunk, tudunk! Hegedűn! Dobon! Trombitán!
– Nagyszerű! Ugyebár artista vagyok, és zenével hatásosabb a mutatványom! Tudják a paprikából Jancsikát?
– Tudjuk, tudjuk! Máris fújjuk! Hegedüljük! Doboljuk!
– Akkor kezdődhet a próba! E – ké – há!... – és Paprikajancsi dalolni, táncolni, cigánykerekezni kezdett, sőt, egy-két szaltóval is megpróbálkozott:
Paprikából Jancsika,
Jancsikából paprika,
paprikából tulipán,
tulipánból kis király!
Addig ugrált, addig cigánykerekezett és szaltózott, míg megcsúszott a lába, s egyenesen beesett a nagyágy és a fal közti szűk résbe.
– Hű, de szűk!... Hep! – erőlködött Paprikajancsi, de minél jobban kapálózott, annál jobban beszorult.
Nagyapó csak este érkezett vissza a szobába, és mindjárt le is feküdt.
– Itt vagyok, Nagyapó! Az ágy melletti résben! Húzzon ki, Nagyapó! – kiabált Paprikajancsi, ám hiába, mert a játékok hangját csak a gyerekek hallják. Nagyapó meg amúgy is süket volt egy kicsit.
– Egy éjszakát kibírok! – gondolta Paprikajancsi. – Maninka majd holnap kihúz! – és fáradtan elaludt.
Reggel csengő hangocskára ébredt:
– Hahó! Nagyapó!
– Itt van! – örvendezett Paprikajancsi. – Megérkezett Maninka!
– Tíz napot maradok, Nagyapó! Ennyit, látod?
Paprikajancsi nagyon szerette volna megnézni, hogy hányat mutat Maninka, de a fal melletti szűk résből semmit se látott. Azt is csak hallotta, hogy Nagyapó meg az unokája csevegve kivonulnak a kertbe, s ott boldogan locsolnak, gazolnak hosszú-hosszú órákon át.
– Ki fog engem így kihúzni? És kinek adom elő a mutatványomat? – nyugtalankodott Paprikajancsi.
Eltelt a következő nap.
– Lehet, hogy örökre itt maradok!... – sóhajtotta Paprikajancsi lemondóan.
Harmadnapra azonban történt valami. Maninka náthásan, fájó torokkal ébredt, és sehogyan sem akart a kis szobájában maradni.
– Költözz a nagyágyba! – ajánlotta Nagyapó. – Én pedig főzök neked egy jó hársfateát! – és kisietett a konyhába.
Maninka egyedül maradt Nagyapó óriási dunnája alatt. Zúgott a feje, a párna nyomta, a fal mintha hullámzott volna körülötte. Odébb hemperedett, s akkor a fal melletti résben megpillantott két, felfelé nyújtózó kis kezet. Megdörzsölte a szemét, jobban a rés fölé hajolt, s hát, a két kis kéz alól felnevetett rá Paprikajancsi vidám ábrázata!
– Hát te? – kérdezte Maninka, s megragadta Paprikajancsi kezét.
– ...Hep! – rugaszkodott neki Paprikajancsi, s már kint is volt a dunna tetején. – Paprikajancsi vagyok! Énekművész és artista! Produkcióóó!
Zene csendült a nagyágy fölötti polcról. Paprikajancsi meghajtotta magát, és boldog dalolásba, táncolásba kezdett:
Paprikából Jancsika,
Jancsikából paprika,
paprikából tulipán,
tulipánból kis király!
Kis királyból tulipán,
tulipánból kis király,
kis királyból Jancsika,
Jancsikából paprika!
– Itt a világ legjobb hársfateája! – lépett a szobába Nagyapó, s ámulva látta, hogy a kis unokája jobban van, és a neki vásárolt Paprikajancsi is előkerült.
Attól kezdve Maninka és Paprikajancsi soha nem vált el egymástól.
