"Mehetünk nyugodtan, mert az én utamnak vége úgysem lészen. Sok kocsi elporlik alattam, de én addig meg nem állhatok, míg az én testem is valamivel magasabbra nem emeli ezt a földet."
Nyirő József a két világháború közötti magyar irodalom emblematikus, nagy hatású alakja, kiváló író. Számomra minden olyan magyar irodalomtörténet, mely nem említi a Jézusfaragó ember című novelláskötetét vagy az Isten igájában című regényét, hiteltelen. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de ettől még a magyar novellairodalom mesterei közt marad a helye. (Ezt még olyan irodalomtörténészek is elismerik, akik – általában irodalmon kívüli okokból – nem rokonszenveznek vele.)
Van néhány remekbe szabott novellája, melyek közül legalább egynek feltétlenül ott a helye az igen szigorúan megválogatott száz legjobb magyar novella között, további néhány belefér mondjuk az első ötszázba. De a tiltás évtizedei alatt ez sokak számára nem vált/nem válhatott nyilvánvalóvá, s bár a rendszerváltás óta több kiadó is publikálta az életmű számos darabját, útmutatás, illetve figyelemfelkeltés híján nem biztos, hogy utat találtak a fiatalabb nemzedékek felé. Pedig ezt az utat érdemes "kikövezni" feléjük, mert olyan katarzisélményekkel gyarapodhatnak, amelyek hatással lehetnek mind lelki, mind szellemi fejlődésükre.
Se szeri, se száma az olyan Nyirő-novelláknak, amelyek a kor kisembereinek a nyomorúságát, ugyanakkor határhelyzetekben megnyilvánuló emberi nagyságát tárják fel, esztétikailag is magas színvonalon, hogy akinek szeme van, lásson, és akinek füle van, halljon. Aztán egy válogatott írásokból álló kötetet idegen nyelvekre is érdemes lenne lefordíttatni, nem hiszem, hogy szégyent vallanánk velük a világirodalmi porondon. S hogy ne csak vaktában beszéljek, és mindenki értse, miről van szó, ott van például a Kopjafák című művének a IX. novellája. Az, amelyet Szőts István is felhasznált annak idején a velencei filmfesztiválon díjnyertes filmjében. El kell olvasni...
Nyirő életműve nélkül összehasonlíthatatlanul kevesebbet tudnánk a két világháború közötti Székelyföldről, az itt élő székelység sorsáról, hétköznapjairól, mentalitásáról, életviteléről, problémáiról. A történelemkönyvek száraz tényadatai fontosak ugyan, de nem átélhetők, érthető okokból képtelenek visszaadni a korhangulatot, a kor életérzését. Erre csak az irodalom képes. Gondoljunk csak bele: mit tudnánk az orosz lélekről, az orosz mentalitásról Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov, Goncsarov és a többi nagyszerű orosz író művei nélkül? Ugyanez az analógia érvényes a székelység, illetve Nyirő és Tamási viszonylatában. Mostanság divatos megfogalmazással élve, azt is mondhatnám, hogy a Nyirő-életmű ismerete része egy önismereti tréningnek...
Sokakban felmerül napjainkban a leginkább tájékozatlanságból fakadó kérdés, hogy minek a képviselője Nyirő József. Nos, a válasz egyszerű: ugyanannak, aminek Tamási is, és még jó néhány pályatársuk: a Trianon után szinte a semmiből megszületett nagyszerű erdélyi magyar irodalomnak. Annak a magyar irodalomnak, amely küldetésként vállalta fel, hogy lelki és szellemi támasza legyen a kisebbségbe került erdélyi magyar közösségnek, s hogy – amiként Kuncz Aladár mondotta – e közösség "fájó és aktuális kérdéseire" az irodalom eszközeivel próbáljon választ találni.
Nyirő pályája rendkívül színesre sikeredett: volt hittantanár, pap, molnár, újságíró, főszerkesztő, gazdálkodó, sikeres író, parlamenti képviselő, emigráns magyar író, hogy legvégül a spanyol rádió magyar adásának munkatársaként fogja le szemét a halál 1953. október 16-án a madridi rákkórházban.
Ez a pálya nemcsak az egyébként valóban zaklatott, nyughatatlan, társadalmi és politikai kataklizmáktól hemzsegő korszak kézjegyét viseli magán, hanem Nyirő személyiségének markáns jegyeit is. Nyirő – ezt a kortársak vallomásai és saját művei alapján bizton állíthatjuk – inkább a szenvedélyek, semmint a ráció embere volt. A szenvedélyek az átlagnál is jobban befolyásolták mind magánéletét, mind írói világát. Szenvedéllyel szerette szülőföldjét, népét, a világmindenségben kiszolgáltatottan ténfergő Embert, és szenvedélyesen szerette a Nőt, akiért a reverendáról is képes volt lemondani. Utolsó napjainak gyötrelmét még volt ereje megörökíteni a Küzdelem a halállal című írásában, amelyben – a rá jellemző módon – "négy embernek is sok szenvedését" a magyarságért ajánlja fel: "Tégy velem, amit jónak látsz, de áldd meg ezeket a magyarokat és minden magyarokat, fizess nekik bőségesen, mindig rajtuk és sorsukon legyen a szemed, vezesd vissza újra szép Magyarországba, az örömnek és békességnek elveszett világába, s mondd meg a búzának, hogy kétszeresre nőjön számukra, tanítsd meg a madarat nekik dalolni, törüld le a pusztulás, szenvedés és halál ítéletét a homlokukról, ne engedj egyet is elveszni közülük, aranyként csengjen a drága anyanyelv ajkukon, virágozzanak ki nagy magyar erények és erdők fái, szűnjön meg minden igaztalanság, és áldás fakadjon számukra minden elejtett vércseppből és verejtékből."
Nyirő József a halálos ágyán ezt az áldást és az életművét hagyta ránk.
Becsüljük meg.
Lakatos Mihály
* 1898-ban született Székelyzsomboron. * Tanulmányait a székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumban kezdte, majd a gyulafehérvári papnevelő intézetben és a bécsi Pazmaneumban tanult. * 1912-ben Nagyszebenben pappá szentelték, itt hittant oktatott. * 1915-ben kinevezték a Kolozs megyei Kide község plébánosává. * 1919-ben, amikor Erdély a magyar állami keretből a román állami keretbe került, kilépett az egyházi rendből, és elvette ifjúkori nagy szerelmét. A papi rendből való kilépése után a római katolikus egyház exkommunikálta. Először a megélhetése miatt Kidében malmot bérelt, ezzel tartotta fenn magát, családját és három gyermekét, majd az elkövetkező tíz évben a kolozsvári Keleti Újságnál dolgozott. * 1924-ben Jézusfaragó ember címmel megjelennek legkorábbi novellái, ami népszerűséget hozott neki mind Erdélyben, mind Magyarországon. * 1931-ben visszavonult gazdálkodni a Nagyküküllő megyei Alsórákos községbe, ahol örökölt nyolc hold földet, de az újságírást is folytatta. * 1941-ben erdélyi képviselőként Budapestre költözött. * 1945 márciusában a parlamenti különvonattal, mint esküjéhez hű képviselő, a szovjet megszállók elől Ausztriába emigrált. * 1945-ben Németországba menekült. * 1950-ben Madridba költözött. Levélben kérte a pápától egyházába való visszafogadását, melyre a szentatya áldását adta. Itt hunyt el 1953-ban.
A Hungarista Mozgalom Hírszolgálatának irattára bizonyítja, valótlan állítás, hogy tagja lett volna a Nyilaskeresztes Pártnak és a Hungarista Mozgalomnak; háborús bűnökkel soha nem vádolták, így ilyen jellegű ítélet nem is születhetett. 1947-ben Magyarország – konkrétan Rajk László belügyminiszter – kiadatását kérelmezte. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság a kérést elutasította. Állampolgárságát meg nem vonták, halála után felesége hazajött, és a Román Írószövetség özvegyi kegydíjában részesült. * 1940-ben Corvin-koszorúval, 2002-ben Magyar Örökség-díjjal tüntették ki.
ÉLETÉBEN MEGJELENT MŰVEI: Jézusfaragó ember (elbeszélések), A sibói bölény (regény), Isten igájában (regény), Kopjafák (elbeszélések), Uz Bence (regény), Az én népem (regény), Székelyek (novellák), Havasok könyve (elbeszélések), Júlia szép leány (színmű), Madéfalvi veszedelem (regény), Halhatatlan élet (regény), Az elszántak (elbeszélések), Néma küzdelem (regény), A zöld csillag, Íme az emberek, Mi az igazság Erdély esetében (tanulmányok).
2003-tól a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó sorozatban jelenteti meg műveit.
