Hisz a várakozás sokunk számára valami unalmas és statikus, azaz állással és tétlenséggel összefüggésbe hozható állapotot jelent, ami – ugye – teljesen szemben áll a tevékenység gondolatkörével.
Ám, ha belegondolunk, rájövünk, hogy egyáltalán nincs így. Már az első, rövid elmélkedésünk segít – főként, ha ezt keresztény szemmel, lelkülettel tesszük – abban, hogy azonnal megvilágosodjunk: egész életünk csupa várakozás, hisz a Megváltó újabb eljövetele reményében telik minden napunk. És ez a várakozás cseppet sem unalmas, cseppet sem tétlenség, és egyáltalán nem valami fárasztó. Sőt, éppen ez a boldog tudat ad energiát a sokszor taposómalomnak tűnő hétköznapok nemhogy elviseléséhez, hanem mosolygó, örömmel telített, értelmes cselekedetekkel teli meg- és átéléséhez.
Egyik kora reggeli rádiózás közben hallgattam értelmes, vezető keresztény emberek gondolatait. Harrach Péter, Szászfalvi László, Balog Zoltán, Kiss-Rigó László értekeztek a közösség megtartó erejéről, a valódi civilség, ezen belül a keresztény civilség fogalmáról. Az elmondottakból leszűrhető közös konklúzió, következtetés az a talán szavakban ki sem fejezhető különbség, ami a csak egyéni érdekek elérése utáni ácsingózással eltöltött élet és a közösségért végzett önzetlen tevékenység között tátong. No, ne tessenek megijedni, nem csupa önfeláldozó mártírt szeretnék faragni mindenkiből valami rosszul értelmezett "szent megszállottság" által vezérelve. Nem, egyáltalán nem. Ennél sokkal könnyebb a dolog. Az alap adott. Mint a bevezetőben már mondtam: a várakozás. Ha valaki nem Isten-hívő, akkor is van valami, ami miatt úgy érzi, hogy azért érdemes élni az életet, elviselni a sokszor kegyetlenül nehéz, embert próbáló perceket, mert érzi, sejti, szinte tudja, hogy valami jó vár még valahol, valamikor rá. Nos, ezen az alapon dolgozva tesszük mindennapi dolgainkat elsősorban azért – hisz esendő emberek volnánk –, hogy egyrészt mint egyének előbbre jussunk, boldoguljunk, másrészt, hogy családunkat, szeretteinket eltartsuk és lehetőleg jól is tartsuk. És ez nem is baj, hiszen ha ezt jól csináljuk, akkor van sikerélmény, olajozottan megy minden, még ha az életünk fogaskerekei közé kisebb-nagyobb kavics is kerül olykor. Ez a pozitív alap juttat el szépen, néha észrevétlenül szellemi, lelki fejlődésünknek abba a boldog állapotába, amikor akár gyors, villámcsapásként érő rádöbbenésként, akár lassú ocsúdásként ér minket a felismerés: semmik és senkik sem vagyunk barátok, szerető felebarátok, megtartó közösségünk nélkül.
Megtartó közösséget mondtam, és ez így is igaz. A közösség, amelyért dolgozunk, nem hálátlan. Bár néha úgy érezzük, beleszakadunk az önként vállalt, úgymond társadalmi feladatainkba, és nincs köszönet érte, az élet mindig megcáfol, a Jóisten mindig ránk pirít, és eloszlatja kishitűségünket. Olykor ehhez elég csak végigmenni az utcán, a piacon kószálni, köszönni és fogadni a viszont köszönéseket, "bezsebelni" a sok mosolygó arc üzenetét: szeretünk téged. Vagy egy bicajtúra után hallgatni "von Farcádi" bölcs gondolatait arról, hogy nagyon kegyes volt a Fennvaló hozzánk, amikor rábólintott kis csapatunk összekovácsolására anno.
Maradjunk hát annyiban: legyünk minél többen társak e tevékeny várakozásban, hisz valóban ez lehet megmentő és így megtartó erőnk testileg szétszórattatott, de lélekben újraegyesülő magyaroknak.