Erdély magyar népe azóta is kitüntetett helyet foglal el ebből a szempontból a kontinensen, lélekszáma, kultúrájának érettsége, területi elhelyezkedésének sajátosságai – ahogy a szórvány és a tömbvidékek problematikáját egyaránt feldolgozta, és ahogy megoldásokat keresett és ajánlott rájuk –, történetének sok más vonatkozása, a román nemzetépítésről szerzett tapasztalata arra predesztinálják, hogy a kérdéskör legalaposabb elemzését éppen a soraiból kikerült politikusok és szociológusok, antropológusok nyújtsák. Miként azt folyamatosan teszik is a legjobb elmék, az első szintézisek a negyvenes évekre készültek el, s a diktatúra összeomlása utáni időszak meghozta a témának szentelt művek második hulláma kiadását. Ezekben jól érezhető, az erdélyi magyar gondolkodók emberségük megélése legérzékenyebb gondjai „kibeszélésében” nem tudnak, nem is akarnak elvonatkoztatni ama kisebbségi léthelyzettől, melyben népcsoportjuk immár közel száz éve él, és egyaránt feladatuknak tekintik a szembesülést e bajokkal, és a megoldások ajánlatát is.
Külön kiemelendő, mi teszi mintegy transzszilván küldetéssé földrészünkön a kérdéskör itteni tapasztalatokra építő boncolgatását. A kontinensen ma végre az emberi és közösségi emancipáció kontextusában teszik fel a kérdéseket, annak ellenére, hogy még mindig prioritást élveznek a nemzetállamok integrációjának szükségletei. Ez ugyan gátló tényező lehet, de nem minden kisebbség esetében érvényesül egyformán. Az erdélyi magyarság egy már létrejött nemzeti egység felbontása útján került kisebbségi sorba, ennek folytán a kérdéskörhöz a nemzeti és személyi egyenjogúság oldaláról közelít, s ez mintegy szavatolja, hogy e tárgyalásmódban az emberi és európai dimenzió legyen az uralkodó. Ha van európai és uniós küldetésünk, azt valahol itt kell keresnünk, arra valahol itt bukkanhatunk rá.
Ami aktuálpoltikailag azt jelenti, minden nemzetközi fórumon jelen kell lennünk, sorsunk krónikáját is állandóan napirenden kell tartanunk. Kiváló tudományos munkákkal is alá tudjuk ugyanis igényeinket támasztani.