A tiszta forrást illetően kétség nem merülhet fel, mert Pál Tünde, a sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola Árkoson lakó oktatója a Rika lábánál fekvő szülőfalujában, Felsőrákoson gyűjtötte, ismerte meg hervadhatatlan, régi virágait. Asszony-lány tanítványai, akik népi festett bútor készítésére jelentkeztek, már a kezdetektől úgymond szakosodtak, erdővidéki, Homoród menti, hétfalusi vagy más magyar néprajzi tájegység színeit-virágait álmodták rá a bútordarabokra.
Azt hihetné az olvasó, hogy a népi bútorfestés nem követel különösebb felkészülést. Ennek az ellenkezője az igaz, mert a festékek és a festési technikák világában ugyancsak jártasnak kell lenni, nem egyszerű megismerni-megtanulni és felismerni a különbségeket az erdélyi népi bútorok jellegzetességei között, ismerni kell a virágornamentikák-indadíszek világát, s még a bútordarabokra rákerülő számjegyekét és betűformákét is. Külön tudomány ez, amit a lepergett évszázadok alatt nemcsak asszonyaink, hanem a férfiak is műveltek.
– Honnan ez az indíttatás? – kérdeztük Pál Tündét.
– Otthonról hoztam, Felsőrákos igen gazdag volt szép és eredeti népi bútorokban. Kétfajta bútorfestést különíthetünk el: az egyik a Kőhalom–Segesvár típus, a másik pedig vargyasi ihletésre született, ez a Pulu Pista-féle.
– Családja Árkoson rakott fészket, ez a falu nem kínált önnek valamelyes jellegzetes motívumvilágot?
– Kimondottan nem. Háromszéki viszonylatban úgy fogalmazhatnánk, hogy Sepsiszentgyörgynek és környékének, Kézdivásárhelynek és környékének külön minta- és színvilága van. Falvakra lebontani ezt lehetetlen. Ismert, hogy Árkoson, de Szentgyörgyön is dolgozott bútorfestő, de ennél többet nem tudni róluk. Sajnos, a levéltári anyagok egy része elkallódott, tüzek martaléka lett. Nos, a bútorfestés régen nem művészetnek számított, a szükség, a nép szépérzéke hozta létre, és beépült abba a szerves egész rendszerbe, ami az egykori székely család lakberendezését, használati tárgyait jelentette. Különbségek régiónként azért vannak. Például a Homoródok mentén a vörös alapszín inkább a barna felé hajlik, Vargyason a meggypiros felé, és Sepsi vidékén ez már valódi pirosként jelenik meg. Aki ebben kissé jártasabb szeretne lenni, ismernie kell a Székely Nemzeti Múzeumban található bútorok szín- és mintavilágát. A településeken fellelhető festett bútordarabok jellegzetességei alapján rajzolódik ki egy-egy nagyobb terület némileg közös, egymáshoz hasonló mintavilága. A festett bútor mindig vándorolt. Megtörtént, hogy Brassóban akadtam olyan virágos ládára, amit az árkosi nagymamától kapott ajándékba az unoka.
– Mivel kezdődik a csoportmunka?
– Erdélyben hét festőközpontot tartunk számon, és ezeknek munkáival ismerkedünk. Egy térségen belül több kisebb központot is meg lehet különböztetni. Így például Háromszéken az említett két terület bútorvilágával külön ismerkedünk. Most léptünk éppen tanfolyamunk hatodik esztendejébe. A mostani elsőévesek tizenketten indultak, de az elmúlt években sem volt hiány érdeklődőkben. A végzősök közül sokan iparművészeti alkotásokat hoznak létre, vannak, akik a kimondott népi bútorfestést gyakorolják, most már magas szinten. A sepsiszentgyörgyi Pásztor Csilla a Homoródok menti, a Brassó környéki Mikes Beáta a hétfalusi festett bútor kiváló ismerője-készítője. Munkájukban a forma és a tartalom szoros egységben érvényesül. A népi bútort régebb a funkció hozta létre, s másodlagosan ugyan, de fontos volt a díszítő jelleg.
Pál Tünde a tiszta forrásból táplálkozó népművészet oktatója, tanáccsal, véleménnyel bárkinek szívesen szolgál. Árkosi lakásán csak magának fest, de nevéhez fűződik az ottani református templom szószékkoronájának felújítása.
– Úgy vélem, csodálatos kincs van a birtokunkban, de sok helyen mostoha körülmények között leledzik! – fejtette ki véleményét a már végzett Pásztor Csilla, aki sajnálja, hogy az ő évfolyama csak kétévesre sikerült. – Kultúránk része a festett bútor, sok nép megirigyelhetné. Talán némileg mostohán kezelt gyerek a tárgyi néprajz nem is olyan kicsi családjában. Már azt is kéne óvni, ami alig száz éve készült ebben a silány termékekben fuldokló XXI. századi fogyasztói társadalomban. Hát akkor azt, amit két-kétszázötven évvel ezelőtt álmodtak meg azok az elődök, akik legtöbb esetben egyszerű falusi emberek voltak! Szeretnénk feltérképezni, lerajzolni, fényképezni a térség egész kincsét, s abból mintakollekciót készíteni. Erre azonban tudásra van szükségünk. Erre nyitotta fel a szemünket Pál Tünde, és ezért nagyon hálásak vagyunk. Festegetünk, de még többet kellene. Ezt rövid idő alatt nem lehet megtanulni. Igényesnek kell lennünk önmagunkkal szemben. Silány-ízléstelen munka (értem ezt az asztalos alapanyagra is), nem szabad kikerüljön a mi kezünk alól, mert szégyent hozunk őseinkre. Nagy a felelőssége az oktatónak, annak is, aki ma bútorfestésre adja a fejét, de annak is, akinek meg kell őriznie-óvnia a még létező régit.
.jpg)
