Június elseje tökéletes napnak mutatkozott egy nyári sétára, így édesanyámmal – régi jó szokásunk szerint – gombászni indultunk Sugásfürdő felé. Eddig zavartalanul élhettünk e szenvedélyünknek, és ezzel a tudattal készültünk most is. A Csaba-forrás felé jártunk, amikor kutyaugatásra figyeltünk fel – de nemigen törődtünk vele, mivel távolról, a pásztorház mellől hallatszott. Gondoltuk, hogy nyugodtan továbbhaladhatunk, sajnos, téves volt, rövidesen még két termetes állat jelent meg, csaholva, vicsorogva rohantak felénk.
A félelem és a tehetetlenség kezdett úrrá lenni rajtunk, de tudtuk, hogy nem fordíthatunk hátat, és nem futhatunk el. Nem volt, mit tenni, szembefordultunk, és széttárt karokkal lassan hátráltunk felfelé az úton, az ebeket csitítgatva. Leírhatatlan érzés volt három megtermett – hatvan kg körüli –, farkasként vicsorgó kutyával szemezni, miközben ők lassan próbáltak bekeríteni kettőnket. Nem kívánjuk ezt senkinek! Pár száz métert haladtunk így, majd szerencsénkre találtunk egy helyet, ahol lehátráltunk az útról, és megszabadultunk a veszedelemtől. Elindultunk lefelé, nem jöttek utánunk, de hamarosan ismét felcsapott az eszeveszett ugatás. Két kocogót láttunk az úton felfelé haladni, de csak reméltük, hogy nem esik bántódásuk, mert figyelmeztetni már nem tudtuk őket. Továbbmenve egy pásztorral találkoztunk, és kérdőre vontuk, hogy a kutyák hozzá tartoznak-e, de választ nem kaptunk. A történet szerencsés vége – karcolás nélkül hazaértünk – lélekjelenlétünknek köszönhető, és annak, hogy tudtuk, mit kell tennünk; ennek ellenére dolgozik bennünk a felháborodás és a kíváncsiság, kérdések tömkelege kavarog lelkünkben. Miért hagynak szabadon, őrizetlenül három hatalmas pásztorkutyát? Már a látványuk is félelmet kelt, nem beszélve arról, hogy emberekre támadnak. Miért kell a sétára induló sepsiszentgyörgyi polgárnak attól rettegnie, hogy kutyák martalékává válhat olyan helyen, amelyet üdülésre, kikapcsolódásra szántak és használnak évtizedek óta?
Megjegyzem, esetünk nem egyedi, és nem is az első, a díjszedő háznál már többen jelentettek pásztorkutya-támadást. Ezeket a díjszedő elmondta a kutyák tulajdonosának is, aki annyit mondott: „igen, sajnos, van egy kutya, amit nem lehet megfogni”. Hát közöljük, hogy nem egy, hanem több, ez pedig nem válasz és nem megoldás azoknak, akik kirándulnak. Érdekesnek tartjuk azt is, hogy miután bejelentettük, feljelentést teszünk mindenütt, ahol lehet, a díjszedő úgy vélekedett: nem lesz könnyű célt érni, mert a kutyák tulajdonosa „valaki” a városban. Ez vajon azt jelenti, hogy mindenki más „senki”, akinek rettegnie kell a nagy gazdától és szabadon garázdálkodó kutyáitól? Tényleg vérnek kell folynia ahhoz, hogy az illetékesek lépjenek? A tulajdonos, aki a város legelőit bérli, tudatában volt annak, hogy kutyái már támadtak, mégsem zárta el őket – tényleg szabad ezt neki? Csak remélni merjük, hogy levelünk felkelti a városvezetés figyelmét, és tesznek valamit az „üdülő- és kirándulóhely” érdekében, már csak azért is, mert az adófizető polgárok testi épsége a város területén sokkal fontosabb, mint egy „valaki” anyagi haszna.
ANDRÁS CSILLA és ANNA, Sepsiszentgyörgy
