Céljuk nem a románság által lakott területek felszabadítása volt, hanem a területszerzés. Később sem okozott lelkiismeret-furdalást az, hogy a Trianonban (1920) megszerzett területeken a románok számaránya csupán 53,8 százalék. Még így sem merték vállalni a népszavazást. Jól tudták, hogy az akkori, elmaradott bojári Románia nem lehet vonzó a polgári demokrácián nevelkedett értelmesebb erdélyi román számára! A Román Kommunista Párt — egészen az 1930-as évek derekáig — az 1920 táján bekebelezett területeket imperialista hódításnak tartotta.
Amikor a bukaresti vezetés, élén a román királlyal, a kommunista miniszterek kinevezése árán — 1945. március 13-án — Sztálintól megszerezte a 37 százalékban románlakta Észak-Erdélyt, akkor sem jelentett gondot a nem románok véleménye. A Kolozsváron tartott nagygyűlésen, akárcsak 1918. december elsején, a román politikai vezetés megígérte a nem románok teljes egyenlőségét Romániában, hisz jól tudták, hogy a békeszerződésig (1947. február 10.) bármilyen engedményt megadhatnak, ígérhetnek bőven, mert azt később úgysem fogják betartani. Oly sikeresen végezték az erdélyi magyar vezető elit ámítását is, hogy a mai RMDSZ jogelődje, a Magyar Népi Szövetség vezetői, a Százak Tanácsa levélben fordult a párizsi béke kidolgozóihoz, melyben kijelentették: Észak-Erdély magyar népe Romániában akar élni! Ők a nyelvi engedmények, a magyar iskolák felállítása, a magyar egyetem beindítása, Petru Groza miniszterelnök demagógiája által elkápráztatva sétáltak abba a kelepcébe, melyből utólag már nem tudtak szabadulni! Miután Románia a nemzetközi békeszerződés révén is birtokosa lett Észak-Erdélynek, felszámolták a Magyar Népi Szövetséget, és vezetőit börtönbe zárták.
Persze népszavazásra, illetve az itt élők akaratának a figyelembevételére soha egyetlen újonnan szerzett területen sem került sor. 1878-ban, amikor az orosz cár Cahul, Izmail és Bolgrad megye bekebelezéséért felajánlotta a 80 százalékban nem románok lakta Dobrudzsát, akkor sem kérték ki a helyi lakosság véleményét. Itt főképp a muzulmán lakosságot sújtották, ők vallásuk miatt nem lehettek teljes jogú állampolgárok, akárcsak a zsidók. A mindössze 2 százalékban román három bolgár megye, a Cadrilater 1913-as megszerzése sem teremt zavart az ún. román egységért küzdők lelkivilágában.
Tény, hogy a román burzsoáziát, később pedig bármilyen színezetű politikai vezetést a legkevésbé sem foglalkoztatja az igazságosság, a méltányosság gondolata. Bármilyen területhez jutnak a ,,köpönyegforgatásos politika révén", azonnal kijelentik, hogy az illető terület ősi román föld, és a kitalált történeti jogra hivatkozva rögtön hozzálátnak a románokat ért ,,évezredes" sérelmek orvoslásához, az őslakosság felszámolásához. Eszközökben nem válogattak.
Gyásznap vagy ünnep?
Ugyanazok az emberek, akik nyíltan törnek a kisebbségi jogok csorbítására, elvárják, hogy a magyar települések lakói (is) zászlóparádéba bújtassák lakóhelyüket, és együtt ünnepeljék szülőföldjük, Erdély elvesztésének 89. évfordulóját. Egyszerűen agyrém még elgondolni is azt, hogy a magyarellenes törvénytervezetek benyújtói — mint például Dan Voiculescu, a Konzervatív Párt elnöke — úgy képzelik el, hogy december elsején a székelymagyarság velük együtt fog parádézni. Ünnepelni azt, hogy szülőföldjén többségi létére kisebbségi létre kárhoztatott. A kollektív jogoktól, a belső önrendelkezés jogától megfosztott székelyektől elvárni azt, hogy másodrangú helyzetüket ünnepeljék, több, mint arcátlanság. A székelymagyar számára, akár bevallja valaki, akár nem, december elseje gyásznap. E napon csak arra gondolhat, hogy 1918. december elsején a Gyulafehérváron összegyűlt románság az 53,8 százalékarányú többségre, az önrendelkezés elvére hivatkozva dönthet arról, hogy Erdély elszakadjon Magyarországtól, és csatlakozzék Romániához. A székelymagyar gondolhat arra, hogy ő 2007-ben a 80 százalékban magyar többségű történelmi Székelyföldön még a Románián belüli önrendelkezésre, önkormányzatra, autonómiára sem jogosult. Érdekesnek tarthatja az önrendelkezés jogának értelmezését, amely egyesekre érvényes, másokra nem! Az első világháború végén meghirdetett önrendelkezés elvéről már 1932-ben azt írta egy brassói szász író, jeles közéleti személyiség, hogy azt a nagyhatalmak találták ki a zsákmányosztás igazolására.
A székelység nyakára telepített nacionalista elit a parancsuralmi rendszerben megszokta, hogy a magyar ember december elsején vele együtt ünnepel. Talán meg sem fordul a fejükben, hogy amíg kollektív jogaitól megfosztva él, nincs miért ünnepelnie. Talán el sem tudják képzelni, hogy ami nekik ünnep, az másnak gyász. E sorok írója még jól emlékszik a nagyszabású ünnepekre, ahová parancsra kellett elmenni. Az egyik nagy ünnepségre, Erdély egyesülésének 65. évfordulójára 1983-ban Sepsiszentgyörgyön is a szokásnak megfelelően került sor. Ezen Kovászna megye magyar nemzetiségű történelem szakos tanárai pártutasításra vettek részt. A sepsiszentgyörgyi kultúrpalota nagytermében, a színpadon, hosszú, piros abrosszal leterített asztal mellett, óriási lozinkák közt foglalt helyet a megyei pártbizottság illusztris vezérkara, a harmadik sorban pedig a jól kihizlalt szekusok, és e szép társaság a mai kubai, illetve észak-koreai ünnepségekhez hasonlóan tombolt, üvöltve tapsolt. Mivel az akkori szervezés alapos volt, természetesen, név szerint kijelölték a résztvevők ülőhelyét is. A mellettem ülő kollégák magyar emberként megalázottan lógatták karjukat. Jellemző, hogy a levezényelt ünnepség után, amíg elhagytam a kultúrpalotát és környékét, legalább öt személy érdeklődött a taps elmaradásáról. A válasz nem elégítette ki őket, de formailag elfogadták azt a kibúvót, hogy nem szokásom tapsolni, illetve nem éreztem jól magam. Vajon ha megmondtam volna, hogy miért nem tapsoltam, mi történt volna?
Azonban most nem a diktatúrában, nem a parancsuralmi rendszerben élünk. Most már senkit nem lehet tapsolásra kényszeríteni. A véleményszabadság egyetemes emberi jog, épp ezért e sorok írója nem tudja elképzelni, hogy élhet olyan becsületes magyar ember, aki önként, dalolva, kényszer nélkül kitűzi házára a román zászlót. Erre csakis akkor kerülhet sor, ha a helyi őslakosságot elismerik Erdély társnemzetének, Székelyföld népének pedig biztosítják az önrendelkezés elfogadható formáját, a területi önkormányzatot, autonómiát. Amikor az erdélyi magyar egyenrangú lesz a románnal, amikor az ő szimbólumai is használhatók lesznek, amikor az ő zászlója is egyenlőképp loboghat a román mellett. Amíg ez nem valósul meg, addig tiszteletben tartjuk a román törvényeket, de nem fogjuk megünnepelni másodrangú helyzetünket!
