Valóban olyan nehéz lenne ez? Kérdeztem Márai Sándortól, majd magamtól. És eljött a tanároknál való éneklés pillanata, a napló lezárása, az utolsó osztályfőnöki óra, kicsengetés, búcsúbeszédek, tömérdek virág, gratulációk, családi hepaj, töltött káposzta, bankett, és a végén, a legvégén, amikor már nincs semmi, az ébredés csöndes ricsaja. „Ez is megvolt.”
Az illúzió még tart, majd a napfelkeltével lassan szertefoszlik. Előbukkan­nak a kettős érzések, élmények, színek, hangok, illatok, melyek összegezve kimutatják, hogy ez mind „high and down at the same time” volt.
A napokban több ízben elhangzott, hogy majd csak ezután jön az igazi élet, mely zord és tele gonoszságokkal. Milyen az, hogy igazi élet? Nem hiszem, hogy az életnek van stílusa, mivel különböző súlyú döntésekben, kérdésekben, válaszokban részesít, amelyek különböző formákat öltenek. Az élet, az élet. És vár minket! Bátorságot igényel, hogy élvezzük a vad és szelíd idő érzékiségét. Bátorságot igényel, hogy mértékletesen táplálkozzunk, és ne görcsösen kapaszkodjunk a múlthoz.
Ma bementem az iskolámba. Szelíden hívott kávézni, de én visszautasítottam. Csak annyit mondtam: „A hálómért jöttem. Halászni megyek.” És elindultam. Ő megértően bólintott, majd mélázva megcukrozta kávéját.
                                                                                                                           Nagy Botond