Falakat emelek, hatalmas erődítményeket, ágyúkkal, géppuskákkal, és titkosszolgálattal. Nagyok a falak, és mindig elfelejtek kaput rajzolni rájuk, ezért Hugó ott kuksol a magányban, és várja szabadulását. Én csak azt mondom neki, „Maradj ott bent, Hugó, ne okozz fájdalmat, ne akarj nagyra törni, maradj csak ott bent, Hugó, ne vágyakozz, maradj csak ott, maradj! Téged nem láthat más, Hugó, nem érted? Maradj veszteg!” Ő meg csak pislog némán, és mindig szót fogad. Ott marad a várfalakkal körülvett szívemben, és írja megkeseredett verseit arról a bizonyos dologról, amiről sem írni, sem beszélni.
Van egy Hugó a szívemben, aki szabadulni akar. De én eltemetem, mindig eltemetem. Rádobom nem sikerült szerelmeimet, nagyképű flegmaságomat, rosszindulatú elvágyódásaimat, nem sikerült barátságaimat, hazug és titkolózó vágyaimat, egész taktikázó, szomjúhozó életemet. Beletemetem idétlen szexéhségembe, buta bambulásaimba, árvának és őszintének tűnő tanításaimba. Eltemetem a gennytől duzzadó féldecikbe, a csonkig szívott olcsó cigarettákba, az elhagyatottság okozta bizalmatlanságba, a nőkbe, a fűbe, az önvédelembe. Ő meg csak vágyik a szabadságra, de én eltemetem, mindig eltemetem. Mélyre temetem, és nyomom, nyomom egyre mélyebbre a szívembe, oda be a szívem mélyére. Fájjon neki, kínlódjon, és hallgasson. Ha kell, kést döfök belé, csak hallgasson és nyugodjon végre. „Nem kell a szabadság, Hugó, te rabnak születtél”, mondtam neki, de ő csak nézett némán, és pakolni kezdte hatalmas bőröndjét. „Elköltözök tőled”, mondta büszkén, és nevettünk. Sokáig nevettünk.
Van egy Hugó a szívemben, aki szabadulni akar. De az emberek, akik értem imádkoztak, akik életüket adták, akik ígérték, hogy mindörökké, akik gyóntak és kezemet fogták, akik dalt írtak távozásomra, akik tudtak mindig bájosak és naivak maradni, akik csókjukkal küldtek a pokolra, az emberek soha nem tudták, hogy ő ott lakik, ők nem ismerték. „Hová költözöl, Hugó? Hiszen rólad csak én tudok, itt laksz a szívemben, és nem tovább.” Erre ő csak felkuporodott hatalmas bőröndjére, és töprengett. Egy margaréta szirmait számolgatta, és duzzogva dörmögött, mormogott, zsörtölődött, puffogott. „Mérgesíteni akarsz engem? Tönkre akarod tenni a munkámat? Azt akarod, hogy megvessenek, kibeszéljenek, és leköpjenek? Maradj nyugton, és hagyj élni, Hugó!”
Van egy Hugó a szívemben, aki szabadulni akar. De én túl okos vagyok hozzá. Egyszer kiengedtem egy éjszakára, éppen egy éve, májusban, kiengedtem, mikor mindenki aludt, hogy végre boldog legyen. Ő szomorúan tért vissza, visszahúzódott a fal mögé, kipakolta a bőröndjét és letörölte a kaput a fal oldaláról. „Én tudok rólad, Hugó, és sosem feledlek, ne légy szomorú, kérlek, ne.” Erre ő énekelni kezdett és csorogtak a könnyei. Én bementem hozzá, mellé feküdtem, és együtt sírtunk; megmentettem a haláltól. „Eszedbe ne jusson, Hugó, szükségem van rád!” Abbahagyta az éneklést, Hugó, a szívemben, aki szabadulni akar, abbahagyta és rám nézett, annyira drágán, hogy képes egy embert zokogásra bírni. Ő képes erre, de én nem zokogok, én nem, soha.
                                                                                                                    Bartha Loránd