S mintha valami finom vadra lesnének, úgy meresztik magukat. Mindenki pontra téve. Smink, haj, öltözet, gesztusok, beszéd, mintha mindenki arra a különjáratra várna, amely a Moulin-Rouge-ban köt ki.
Besötétedik. A huncut kuncogások átváltoznak rikácsolásokba, hahotázásokba, hogy mindenki számára feltűnő legyen, a város „krémje” a csobogónál tanyázik. Nem, ez nem a genfi Roue de Berne! Akkor?
Talán a végletekig taszított unalom. Talán a szürkeség csírája, mely ilyenkor nyáron virágzik, mikor az idő elviselhetetlen könnyűséggel a karunkba huppan. A napi tálalásban, többnyire mindenhol találkozunk magával a mottóval: UNALOM! És megállíthatatlanul terjed, már Facebookon lájkolják és sztereotíp válasszá rögzül be: Mit csinálsz? – Unatkozom, s te? S te? – Én mi? – Te mit csinálsz? – Nem tudom. Most jó. Most kényelmes így…talán.
Mivel nem akarunk messzebb menni a halálos döfésig, itt megállapodhatunk. Csöndben. De az unalom, a vég. Ismét vasárnapra keltünk.
                                                                                                                           Nagy Botond