Milyen következményei lesznek az önkormányzati választások eredményeinek az erdélyi magyar politikai életre? Valóban oly elsöprő-e az RMDSZ győzelme, mint azt a szövetség vezetői hangsúlyozzák?
Mi lehet a mentőöv a szakadék szélére sodródott MPP számára? Elégedett lehet-e az Erdélyi Magyar Néppárt? Külön-külön méretkeznek meg a parlamenti voksoláson is, vagy addig létrejöhet valamiféle együttműködés a magyar szervezetek között? Hogyan befolyásolhatja a magyarság parlamenti képviseletét a választási rendszer? Elemzésünkben ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestük a választ, olyan szempontokat is szem előtt tartva, melyeket a győzelmi mámorban úszók hajlamosak figyelmen kívül hagyni.
A vesztesek
Ha a magyarok körében létezik egyértelmű vesztese az önkormányzati választásoknak, akkor az kétségkívül a Magyar Polgári Párt. A Szász Jenő vezette alakulat feleannyi szavazatot sem kapott, mint négy évvel korábban, és ami a legsúlyosabb vétke: a választás szabadságának eszméjét járatta le, csalódást okozva azoknak is, akik négy éve az egypártrendszerből kiábrándulva, reménykedve voksoltak az MPP jelöltjeire. A változásba vetett hitet játszották el tehát – nem csoda, ha a harmadik magyar alakulat, az EMNP már nem tudott annyira megkapaszkodni, mint 2008-ban a polgári párt.
Kudarcuknak kétségkívül vannak rajtuk kívülálló okai is – az RMDSZ-es megyevezetések megvonták a forrásokat az MPP-s irányítású településektől (jeleskedett ebben Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke is, nemcsak a polgármestert, hanem a teljes lakosságot büntetve); az EMNP-vel való versengés, illetve felemás kapcsolat is visszahúzó erő lehetett –, a leglényegesebbek azonban csakis rajtuk múltak. Ide sorolható, hogy az MPP színeiben mandátumot nyert önkormányzati képviselők, alpolgármesterek, polgármesterek a legtöbb helyen munkájukban nem remekeltek, az ellenzéki szerepet is jobbára úgy értelmezték, hogy mindennel szembe kell szállni, amit az RMDSZ javasol. Ezzel maguk biztosították a muníciót a szövetség részéről érkező olyan jellegű támadásokhoz, miszerint ők a gáncsoskodók, a fejlődést akadályozók stb. Ellenőrző szerepkört egyáltalán nem érvényesítettek, négy év alatt alig lehetett olyan vitát hallani, amelyben az ellenzék számon kérte és bizonyította volna például a közpénzek felelőtlen elköltését. Vereségük másik belső oka maga a pártelnök, Szász Jenő személye. Egyfelől azért, mert diktatórikus módon irányította az alakulatot, elmarva mindazokat, akik nem egy véleményen voltak vele, másrészt pedig azért, mert a másik két magyar pártból senki sem tekinti tárgyalópartnernek, le sem ülnek vele egy asztalhoz, ami kétségkívül elszigetelődéshez vezet.
Jelenleg az MPP-nek túl sok választási lehetősége nincs. Lassan eltűnhet a politikai porondról, még személyi változások esetében sem garantált a túlélés. Legkézenfekvőbbnek valóban az tűnik, hogy nemzeti távlatokban gondolkodó tagjai egyesülnek az EMNP-vel, s együtt próbálnak alternatívát kínálni az RMDSZ-szel szemben – erre azonban a jelenlegi vezetéssel nincs esély.
A legkisebb fiú
Jobb eredményre számított a választásokon az EMNP is, ám a számok azt mutatják, csak azokat sikerült visszahozniuk az urnákhoz, akiket az MPP elveszített. A várakozásokon aluli teljesítmény okai esetükben inkább külső tényezőkre vezethetőek vissza. Ezek közül a legfontosabb éppen az, ami az MPP számlájára írható: a csalódás a polgáriakban sokakban fájdalmasabb volt, mint az RMDSZ-ből való kiábrándulás, hiszen a polgáriak felvillantották a reményt, majd eljátszották azt. Az EMNP emiatt is nehezebben tudta elnyerni a szavazópolgárok bizalmát: joggal kérdezhették a választók, meddig kell még újabb és újabb pártokat létrehozni? A felemás teljesítmény belső okai közé sorolhatjuk a negatív kampányt, amely a kormányváltás után uralgó magyarellenes hangulatban fölöttébb visszásnak tetszett, ekkor ugyanis már a magyar erők összefogását kívánta a közvélemény. Az EMNP által meghirdetett új egység elvét nem sikerült megfelelően elmagyarázniuk: létjogosultságukat igazolva ugyanis óhatatlanul bírálniuk kellett a másik két magyar pártot, ez esetben pedig legalábbis furcsának hatott az egység eszméjét hirdetni.
Mindezek ellenére az EMNP sikerként könyvelheti el számos fiatal bevonását a közéletbe, s ha önkormányzati munkájuk során nem követik el ugyanazokat a tévedéseket, mint az MPP, ez alapot jelenthet a további építkezésre. A néppárt legnagyobb dilemmája a következőkben is az MPP lehet: szövetkeznek-e velük, miután ott esetleg vezetőváltás történik, és együtt veszik fel a harcot az RMDSZ-szel, vagy az új egység jegyében az együttműködés konkrét módozatainak kidolgozásán fáradoznak, tárgyalóasztalhoz ülve a szövetséggel is. Ez utóbbi esetben minden bizonnyal lesznek, akik vádolják az alakulatot, hogy az RMDSZ zsebpártjává válik, ráadásul azt is el kell viselniük, hogy szerény választási eredményük miatt Kelemen Hunorék igen magas lóról tárgyalnak majd velük – ha egyáltalán lesz párbeszéd.
Győztes csapat, melyen változtatni kell
Diadalittas nyilatkozatok hangzottak el az RMDSZ vezetői részéről a választásokat követően, a győztes csapaton azonban minden bizonnyal változtatnia kell a szövetségnek. Megnyilatkozásaikban is egyre jobban elkülönülnek egymástól a regionális szervezetek, de az eredmények tekintetében is lényeges különbségek vannak.
Ami egyértelmű: a csúcsvezetés fellegvára, Marosvásárhely, de még Maros megye is elveszett – és ezért bizony illenék vállalni a felelősséget a Székelyföld fővárosában ténykedő olyan politikusoknak is, mint Frunda György, Borbély László, Kovács Péter, Kelemen Attila. Bebizonyosodott: önmagukban nem tudnak eredményeket elérni, és megbizonyosodtunk arról is, képtelenek a párbeszédre, kompromisszumra, mi több, a kampány leghajmeresztőbb, legarrogánsabb nyilatkozatai is tőlük származnak (gondoljunk csak arra, amikor Frunda György lefasisztázta Nyirő Józsefet, de felidézhetjük a Kövér László látogatása kapcsán elhangzott nyilatkozataikat is). Nagyjából hasonló hangot ütöttek meg a szövetség partiumi képviselői is, a vereség pedig ott is látványos, lásd Szatmár megyét vagy Cseke Attila váradi levitézlését.
Ezekhez képest visszafogottabbak voltak az RMDSZ székelyföldi, Kovászna megyei képviselői: valós vagy éppen felnagyított eredményeik hangoztatására épülő kampányuk során kerülték a magyar kormánypártok képviselőinek bírálatát, ellenfeleik lejáratását, helyt engedve a voks utáni párbeszédnek – győzelmükben kétségkívül szerepet játszott ez is. (Jelentős mozzanata lehet az önkormányzati választásoknak a sepsiszentgyörgyi eset, ahol a néppárt Antal Árpád RMDSZ-es polgármesterjelöltet támogatta – anélkül, hogy fennállt volna az összefogás demográfiai kényszere. Ennek egyik üzenete ugyanis, hogy az RMDSZ-en belül is vannak olyan vezetők, akik mellé felsorakozhatnak a szövetség vetélytársai, lehetséges tehát a párbeszéd, csak megfelelő partnerek kellenek hozzá.) Az RMDSZ vitorlájába fogta az elmúlt hetekben-hónapokban felerősödött magyarellenességet is, ellenfeleiknek nem sikerült elmagyarázniuk, hogy a szövetség kormányzati pozícióban sem tudott tartós eredményeket elérni.
A következő időszak egyik legfontosabb kérdése: a szövetség csúcsvezetése melyik irányba hajlik. Továbbra is az erdélyi magyar–magyar párbeszédet mereven elutasító, a magyarországi kormánypártot minduntalan támadó politikusok – Borbély László, Markó Béla, Kovács Péter, Szabó Ödön – határozzák-e meg az RMDSZ irányvonalát, vagy pedig nagyobb szerepet kapnak az eredményeket felmutató székelyföldi szervezetek képviselői közül azok, akiket politikai vetélytársaik is elfogadható tárgyalópartnernek tekintenek.
A pillanatnyi diadalon túl ugyanis sem az RMDSZ, sem pedig magyar közösségünk számára nem mindegy, sikerül-e stratégiai céljaink megvalósításába bevonni azt a mintegy százezer magyar választópolgárt, aki az urnák elé járult, és nem a szövetséget támogatta.
Román nyílzáporban
Hogy mennyire szükséges a romániai magyar kisebbség érdekeinek védelme, azt eléggé jól látjuk az elmúlt hetek-napok történéseiből. Zászlócirkusz, leváltott magyar intézményvezetők – ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokra számíthatunk a hatalomra került és ősztől minden bizonnyal ismét kormányzó szociál-liberális koalíció képviselőitől.
De mi lehet a megoldás? Mint látjuk, az RMDSZ ugyanazt a sémát, ugyanazt a Bukarest-központú politizálást folytatja, amikor egyfelől ostorozza a jelenlegi hatalmat, másfelől helyi szinten koalíciókat köt vele. Közben pedig nem győzi hajtogatni minden újabb jogfosztás nyomán: lám-lám, ezért van szükség a kormányzati pozícióra, hogy befolyásolni tudják a döntéseket. Sokat elárul a szövetség stratégiájáról az is, hogy magyar vetélytársaival továbbra sem kíván szóba állni, s mintha az új hatalom jóindulatát akarná elnyerni, maga is, legalább hallgatólagosan, hozzájárul ama megbélyegzés továbbéltetéséhez, miszerint ők a magyar mérsékeltek, a jófiúk, Tőkés Lászlóék pedig a szélsőségesek. Csakhogy nem első ízben láthatjuk, mit ér a kormányon hallgatásért cserében kínált néhány „kedvezmény”: mihelyt fordul a politikai széljárás, tollvonással megszüntethetőek az elnyert kisebbségi jogok.
E Bukarest-centrikus, Budapesttel szemben konfrontatív politika helyett az autonómia iránt elkötelezett, Erdély-központú, Kárpát-medencei támogatottságot élvező megközelítésre lenne hát szükség – e tekintetben az EMNP által javasolt együttműködésre, a civil szervezetek, egyházak bevonására alapuló új egység eszméje kétségkívül vonzónak tűnik, de az is világos, hogy egymagában a néppárt képtelen lesz érvényesíteni elképzelését.
Az együttműködés kényszere
Az erdélyi magyar–magyar viszony alakulását a június 10-i választások eredményein túl a következő hónapokban a román kormány fokozódó magyarellenessége és a választási törvény módosítása határozhatja meg. Abban mindhárom magyar politikai alakulat egyetért, hogy a magyarságnak erős parlamenti képviseletre van szüksége. Ez azonban azon is múlik, milyen szabályok szerint szavazunk, illetve hogy a három magyar párt egymással verseng-e, vagy hajlandó együttműködni. Vegyük sorra a lehetőségeket.
Ha az alkotmánybíróság nem utasítja el a többségi választási rendszer bevezetését, a bejutási küszöb törlése könnyen arra sarkallhatja a magyar vezetőket, hogy önállóan méretkezzenek meg, annál is inkább, mert a nemzeti kisebbségeknek automatikusan jár képviselői mandátum azokban a megyékben, ahol arányuk eléri a hét százalékot. Nem érvényesül a megegyezés kényszere, szabad a verseny, és félő, az önkormányzati választásokon elért eredmények még elbizakodottabbá, gőgösebbé teszik az RMDSZ vezetőit. S bár rövid távon lehet, hogy nem okoz különösebb vérveszteséget egy újabb magyar–magyar verseny, a románság számára az az üzenete lehet, hogy megosztottak vagyunk, ily módon pedig könnyebb elbánni velünk. Az új rendszer egyúttal azt is jelentené, hogy a parlamentben jelentős többséghez jutna a Szociál-Liberális Szövetség, ez feleslegessé tenné az RMDSZ-t – és a szövetség újraválasztott polgármesterei sem tudnának majd olyan eredményeket felmutatni, mint amikor a kormányzati pozíciónak köszönhetően folytak a pénzek.
Amennyiben a taláros testület megvétózza a választási törvényt, és a régi rendszer szerint voksolunk, jóval sürgetőbbé válik a magyar–magyar párbeszéd. Hiába ugyanis az alternatív küszöb, az erős parlamenti képviselet biztosításához valamiféle magyar–magyar együttműködés elengedhetetlen. Ilyen helyzetben talán az RMDSZ is inkább hajlana a megegyezésre, ennek üzenete pedig mozgósító erejű lehet. Hogy ez konkrétan milyen formát öltene, azt még van idő eldönteni, kétségtelen azonban, hogy egy ilyen, pluralizmuson alapuló egység – melyben mindenkinek meghatározott szerepe lenne – jelentősen javítaná a magyar érdekképviselet tárgyalási pozícióját is. Mennyivel könnyebben lehetne kisebbségi jogokat kivívni Bukarestben, ha a román politikusok látnák: olyan sokarcú, mégis egységes szövetséggel tárgyalnak, amely érdekei érvényesítéséhez a párbeszédet választotta, de amely mögött akár utcai megmozdulásokra kész tömegek állnak, amelyben ott vannak az úgynevezett „radikális” vezetők, a civil szervezetek, egyházak, és amely mögött teljes mellszélességgel kiáll Budapest, a Kárpát-medence egészében élő magyarság.
Újfajta, „sokarcú” szövetség, egység létrehozása lenne a három magyar párt elsődleges feladata. Ez lenne jóformán az egyetlen esélyünk a hatékony politizálásra, autonómiatörekvéseink érvényesítésére akkor, amikor a román hatalom a történelem kerekének visszafordításán fáradozik, amikor a magyarság fogyása megállíthatatlannak tűnik, amikor mindinkább beszűkülünk Székelyföldre. És ez lehetne a garanciája is annak, hogy a vitathatatlanul szükséges egységes fellépésre hivatkozva némely vezetők nem valamiféle kizárólagosságra épülő egység kiépítésén dolgoznak.