Merthogy Franz Kafka híres regénye alapján a magyarországi Barta Dóra rendező, koreográfus által színre vitt mű – miként az M Stúdió más előadásai is – a szavakon túli világba kalauzolja a nyitott lelkületű színházlátogatót. Barta Dóra alapanyaga a híres regény, ám Kafka irodalmi textúráját megtoldja saját víziókkal, a szürreális és reális mezsgyéjén egyen­súlyozó elemekkel. Érdemes egy irodalomtörténeti tájolást is beiktatni. Szerb Antal pár sorban ragadja meg a lényeget: „az expresszionista próza legnagyobb ígérete Franz Kafka (1883–1924) volt; az egyetlen, akinek sikerült száraz humorú rövid novelláiba és töredékekben maradt regényeibe belevinni a világ eredendő kísértetiességét, az ember reménytelen harcát titokzatosan rosszindulatú, magasabb hatalmakkal szemben; de Kafka fiatalon meghalt, csak halála után fedezték fel”. Élete nagy része Prágához kötődött, német anyanyelvű zsidóként jogot tanult, aztán közel tizenöt évig hivatalnokként dolgozott, éjjelente írt. Magányos, befeleforduló, szorongó, víziókkal küzdő ember, életének utolsó éveiben két nő játszott fontos szerepet: Milena Jesenská cseh írónő, akivel intenzíven levelezett, és Dora Dymant, aki társa és támasza volt. Összegzésként is találóak a szintén cseh származású író, Milan Kundera szavai: „Kafka a valószerűtlenséget a valószerűség látszatával leplezi; ez adja utánozhatatlan, mágikus bűvöletét.”
Nos, Barta Dóra és az M Stúdió éppen ennek a mágikus bűvöletnek a megragadására, kisugárzására vállalkozott, ami egy erőteljesen szövegcentrikus szerző esetében igen nagy feladat. A klasszikus balett világából a színház deszkáira érkező, saját formanyelv kialakításán dolgozó Barta Dóra azonban érzékien és leleménynyel vágja ki magát, olyan előadást, prózai és mozgásszínházi egyveleget teremtve, amely máris a társulat legjobb produkciói között emlegethető. Kafka nyomasztó, lehangoló világát „ellenszigetekkel” oldja, miként ő maga is fogalmazott: szép, szürreális fotókként megjelenő lírai képekkel, melyekhez találóan pászították a zenét, a komoly és populárisabb műfajból egyaránt merítve. Az előadás lényegében Josef K. meneküléssorozata, mely csak halálával ér véget. Josef K. hiteles, igen találó alakítója az M Stúdióban  vendégművészként ígéretesen debütáló Orbán Levente, akinek már a tekintetében, arckifejezésében is erő lakozik. Melette találjuk piros ruhában, virtuális nőként Milenát (Sânziana Tarţa) – aki a regényben nem létezik, ő Barta Dóra toldása a darabhoz –, ő az eszményi nő megjelenítője, ha kell, oltalmazó anya, megértő társ, befogadó szerető. Nevével a már említett, Kafka éle­tében meghatározó Milena Jesenská­ra utal, a bukaresti színművésznő játéka érzéki, gyöngédség és határozottság ötvözete. Különben az M Stúdió mindenik színművésze hozza a formáját, kiforrott, érett játékot látunk, amelyben igen emlékezetes a bírót, a festőt alakító Bajkó László, mellé sorakozik Josef K. csábítójaként Polgár Emília, a két kalapos – Szekrényes László és Veres Nagy Attila – pedig mindenféle kisemmiző, elnyomó gépezet tagjának avatott megjelenítője. A hatalmas, folyamatosan költöztetett, mozgatott vádirathalmazban megrázó, amint Nagy Eszter a földön kúszik, araszol, hátán, mint csiga a házát, egy jókora iratcsomót hordozva. Az előadás elején letartóztatott Josef K. nem érti, mi miért történik, nem is értheti, hiszen nincs bűne, csak vádolják, s miként elhangzik, „az eljárás maga az ítélet”, halála előtt aztán a vádiratokkal betemetett, azok közt megfulladó Milenát is elveszíti. Mindezt a színházi költészet nyelvén tolmácsolja az M Stúdió, így aztán az előadásról távozó néző nehezen dönti el, a megrendítően szép képek hálózták be jobban, vagy a történet nyomasztó, mindenkori fenyegetettségre, kiszolgáltatottságra utaló légkörét érzi fojtogatóbbnak...