A nagy sikerű sorozat, melynek erdélyi körútja ma zárul Nagyváradon, és amelynek jellegzetessége volt, hogy minden ország egy-egy kimagasló zeneszerzőjének művét is előadták – nálunk ez Enescu 1. Román rapszódiája –, Sepsiszentgyörgyöt is érintette. Kocsis Zoltán kétszeres Kossuth-díjas, szinte megszámlálhatatlan elismerésben részesült zeneszerzőt, zongoraművészt és karmestert, az egyik, ha nem a legismertebb magyar zenekar vezetőjét művészi hitvallásáról a nagy sikerű háromszéki előadás előtt kérdeztük.

Inspiráció
– Mi motiválja a művészt, aki életében immár majdnem minden lehetséges díjat elnyert?
– Ha pusztán ezért csinálnám, valószínű, abba is hagytam volna már. Megjegyzem, vannak olyan muzsikus életpályák, amelyek egyik pillanatról a másikra abbamaradtak ilyen vagy olyan okokból. Verdi például az Aida után több mint egy évtizedre beszüntette a komponálást, Rossini a Tell Vilmos után már csak a szakácsművészetnek élt. Váltottak...
– …De nem azért, mert elismerést, díjat kaptak...
– …Nem, de olyan sikereik voltak, hogy azt már nem lehetett túlszárnyalni. Az esetek többségében azonban az ember amiatt a kényszerítő erő miatt, ami állandóan új és új csúcsok meghódítására sarkallja, nem tudja abbahagyni. Azt gondolom, hogy bármit megkaphatok még, de soha nem fogom abbahagyni, mert nem azért csinálom. Én azért csinálom, mert időről időre elkap valami – ezt nevezhetjük inspirációnak, ihletnek vagy kötelességtudatnak –, ami új meg új tevékenységekre sarkall. Jobbára úgy, hogy az ember nem is veszi észre, és máris benne van a dolog közepében.
– Inspiráció nélkül lehetséges a továbblépés?
– Stravinsky azt írja erről, hogy az agyat valamilyen tevékenységnek mozgásba kell hoznia. Ez a munka. Ő azért komponál, mert erre született, és nem tudna meglenni nélküle. Jószerivel én is ezt mondhatom magamról. De nem akarom megkerülni a kérdést: vannak mélypontok, és ahogy Pilinszky írja, a mélypontnak is van ünnepélye, mert ha az ember igazán szembesül a pillanatnyi terméketlenség ódiumával, annak tudatában, hogy ennél már csak jobb lehet, csendesen megünnepelheti azt.
– És onnan már csak emelkedés következik...
– Igen, s ebben a tekintetben az én esetem különleges, mert a zeneművészeten belül sokféle tevékenységgel foglalkozom, az egyik nemhogy kioltaná a másik hatását, hanem éppen erősíti.
– Kezdjük talán a kevésbé közismerttel, a zeneszerzéssel: mi az ars poeticája?
– Én nem tudom megmondani, hogyan születnek a kompozíciók. De azt tudom, hogy először van a zenei gondolat, s csak utána a kidolgozása, illetőleg valamiféle ars poetica felállítása. Előre megkonstruált szabályok vagy prekoncepció alapján nem lehet komponálni. Az első zenei gondolat a legfontosabb, s aztán ki-ki felkészültsége, iskolázottsága, vagy éppen inspirációja, invenciója szerint dolgozza ki azt a gondolatot. Például Richard Strauss azt mondja, hogy neki nem jutnak eszébe hosszú témák, mint Mozartnak, ő rövid zenei gondolatokkal operál, viszont azzal olyan ügyesen, hogy párját ritkítja. Ugyanakkor mások, mint például Bruckner vagy Janáček, kifejezetten ügyetlen komponistáknak tűnnek, akiknek viszont olyan ős­eredetiek és erősek a gondolataik, hogy azok önmagukban is elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy valamilyen szinten kivívják a velük teljesen adekvát megjelenési formákat.
– Miből táplálkoznak Kocsis Zoltán zenei gondolatai, mi a forrás?
– Nagyon sok forrás van, elsősorban ott az egész zenetörténet. Nekem nagyon sok gyökerem van, közép-európai lévén nagyon sok mindenben érzem magam otthon. A primer gondolatok megszületésénél nem lehet az ízlést kiiktatni. Legszebben Bartók fogalmazta meg ezt: minden zenemű saját maga teremti meg a szabályait, utólag hámozódnak ki ugyan a kompozícióból, de mindenképpen vannak szabályok, hiszen ezek garantálják a zenei gondolatok rendjét. Ha más szerzőkkel foglalkozom, tipikusan ilyen volt Schönberg Mózes és Áron című operájának a befejezése, amely egy teljes operafelvonást jelentett, a harmadikat jelen esetben, amelynek a szövegét írta csak meg Schönberg, akkor nekem nemcsak az illető zeneszerző stílusában, hanem az általa előre meghatározott hangsorok alapján, schönbergi szellemben kellett komponálnom.
– És ez lehetséges egyáltalán?
– Annyira nem, hogy hiába tudok matematikailag igazolni minden hangot, amit leírtam, hiába felel meg az egész a schönbergi technika követelményeinek, a végeredmény mégiscsak valami más lett. Azért, mert én más vagyok, mint Schönberg.
– Itt jön be az, amiről az előbb beszéltünk, a szakmán túli szféra?
– Igen, maga Schönberg is azt mondja, hogy inspiráció nélkül ő tíz ütemet sem tudna összehozni, pedig ha van a zenetörténetben olyan stílus, amely előre megszerkesztettség alapján tud működni, az Schönberg dodekafon stílusa. És mégis, az első zenei gondolat a legfontosabb, nincs az a briliáns zeneszerzői technika, amely képes lenne hallgatható zeneművet produkálni.

Egyéniség
– Mi a véleménye a kortárs zenéről. Sokan mondják, hogy az úgynevezett komoly zene végnapjait éli, kifutotta magát?
– Sokan vizionálják ezt, csakhogy a jövőt nem látja előre senki. Lehetséges, hogy az elmúlt három-ötszáz év olyan erudíciójú volt, hogy ezt nagyon nehéz már tartani. De az is lehet, hogy olyan korok következnek, amelyekre más lesz a jellemző, mint a zeneművészet, tehát a zeneművészet aranykora leáldozott. Azt azonban, hogy a zene eltűnik, nem hiszem. Mert mindig lesznek olyan egyéniségek, akik a dolgon fordítani tudnak, el tudják érni azt, hogy a közönség elsősorban a saját kora zenéjét hallgassa. Mert tulajdonképpen ez a gond, ami miatt az előbbi mondat elhangzik: tulajdonképpen az elmúlt háromszáz év zenéjén rágódunk, mi, előadóművészek hihetetlen pénzt termelve ezzel. Hadd mondjam meg, hogyha nem is lelkiismeret-furdalás, de nagyon furcsa érzés gyötör, hogy én Bartóknak a zongoraszonátájával vagy akár a Con­certó­val sokszorosan több pénzt kerestem, mint ma­ga Bartók. Igazságtalanságnak érzem, és egyál­talán az előadóművészetnek ez a hihetetlen túlburjánzása, megspékelve a tömegkommunikáció adta lehetőségekkel, elsősorban az előadóművészet aranykora fenntartásának kedvez, és nem az alkotóművészeteknek. Persze ellenpélda is van, Kurtág György világsikere például nem tekinthető a véletlen művének. Hogy az ő sajátságos nyelvét az emberek veszik, ismételten hallani akarják, ez önmagáért beszél. Említhetnék további szerzőket, például Ligeti György zenéje is él. És nem azért említettem ezt a két, erdélyi származású zeneszerzőt, mert itt vagyunk, hanem mert világszínvonalon szólnak az emberekhez, talán sokkal inkább, mint például Stock­hausen. A zeneszerzők többsége már felismerte azt, hogy nagyon messze vezet, leginkább a szerzőnek fantasztikus meglepetést okozó eredményeket lehet elérni az avantgardizmus követésével, de ez nem minden. Ha valaki nem tudja igazán műfajjá szintetizálni gondolatait, vagy tipikussá eszményíteni egyéniségét, nem számíthat fennmaradásra, de még csak tartós sikerre sem.
– A másik nagy siker az ön pályáján az előadóművészet, a zongoristáé és a karmesteré. Hogyan lehet mindezt egy személyben művelni?
– Rögtön le akarom szögezni, hogy az ember nem tudhat mindent. Ha nekem a hetvenes években azt mondják, hogy Rachmaninov műveit nagy számban fogom előadni, és nem csak a zongoraműveit, akkor én azt az embert kinevetem. Mert semmi affinitást nem éreztem akkorz különösen a késő romantika iránt. Nagyon érdekes, miként változik az ember, és ha nem terhelik előítéletek, mint ahogy engem, akkor milyen hihetetlenül széles spektrum befogadására képes. Számomra kikristályosodott néhány szerző, akinek az életműve mai napig foglalkoztat, s ez bár a sorsnak, a véletleneknek is köszönhető, valamennyire a predesztináltságnak is. Soha nem jutott volna eszembe például Bartók összes zongoraművét eljátszani, hogyha annak idején erre a Philips föl nem kér. De amikor belevágtam, eldöntöttem, hogy elkerülöm azt az összkiadásokat terhelő jelenséget, hogy vannak a fontos művek és van a reszli, hanem úgy csinálom meg az egészet, hogy minden, Bartók Béla által leírt hang fontos legyen. Volt úgy, hogy bizonyos műveket évekig nem vettem lemezre, mert évekig nem tudtam igazán közel férkőzni egy bizonyos stílusperiódushoz vagy darabhoz. Például Bartóknak van négy fiatalkori zongoradarabja, elkezdtem gyakorolni a scherzót, de nem ment. A választóvonalra, a pontra, amikor elkezdett igazán érdekelni a darab, viszont határozottan emlékszem: Brüsszelben történt, amikor gyakorlás közben egyik pillanatról a másikra rájöttem, hogy ez nem egy befejezett kompozíció, mert megláttam a műben rejlő hangszerelési lehetőségeket. Azokat, amelyeket Bartók nyugodtan kidolgozhatott volna zenekarra, de valamiért nem volt lehetősége (valószínű így olcsóbb, tehát könnyebb volt kiadni). Mit tesz ilyenkor az ember: elkezdtem, csak úgy, saját örömömre meghangszerelni a darabot. Akkor volt a kisebbik fiam kétéves, ott ült a térdemen, nekem már komputerem, sőt, az akkori legmodernebb kottaíró programom volt, s amikor elkészültem nyolc ütemmel, és lejátszotta a számítógép, a fiam elkezdett őrjöngeni, hogy ez miért nem folytatódik. Hát folytattam, további nyolc ütem, további tizenhat, akkor eszembe jutott, hogy itt be lehet iktatni egy olyan ellenszólamot, amit Bartók nem írt be, nyilvánvalóan azért, mert a zongorafaktúrát nem akarta megterhelni mindenféle mellékszólammal. Így készült el a scherzo, de akkor már annyira belemásztam a többi darabba is – Tanulmány bal kézre, Két ábránd –, hogy elkezdtem a másodikat is meghangszerelni. Jó érzéssel, bizonyossággal mondhatom, hogy nincs egyetlen tétel, de talán egyetlen hang sem ebben a sorozatban, ami miatt szégyenkeznem kellene.
– A klasszikus zene mégiscsak elit kultúra. Ön igyekszik – az előadásokon, zeneszerzésen túl – más módszerekkel is szélesíteni zeneértő, -hallgató közönségét.
– Igen, de azt gondolom, hogy a közönség gyűlöli a didakszist, el is utasítja. Ezzel szemben a játszva tanulást, amikor a zeneszerzőket vagy a műveket ilyen vagy olyan síkon összekötő összefüggések felismeréséhez hozzásegítjük a hallgatóságot, azt viszont már nagyon szívesen veszi. Nekem meggyőződésem, hogy egy szerzőt vagy akár egy stílust nem lehet úgy ismerni, hogy minden lényeges elemét nem ismerné az ember. Aki csak Beetho­ven zongoraszonátáit ismeri, nem ismerheti teljes egészében Beethovent. Törekedni kell a megismerésre, és ha Debussy műveit bizonyos kontextusban, irodalmi, képzőművészeti vagy akár zenei összefüggésben ismeri meg, azt másképp hallgatja. És kell a frissesség, némely szerzők műveinek előadását megterheli a hagyomány, érdemes kevésbé ismert műveket is játszani, azok frissessége visszahat az ismert darabok előadásmódjára is.
– Hogyan lehet ekkora zenei anyagot megismerni, egyáltalán kezelni?
– Ismétlem, az ember nem tudhat mindent. Aki számára bizonyos stíluskörök vagy szerzők munkássága csak kirándulás, az jobb, ha bele se vág. Aki csak azért játszik valamennyi Bartókot, hogy ezt a skalpot is levágja, az jobb, ha nem teszi. Különösen a mai világban, amikor annyiféle produkció van, és annyifélének megvan a maga specialistája.
– Hallgat-e könnyebb, úgynevezett populáris zenét?
– Hogyne, mondjuk a technozenét utálom...
– Egyáltalán szükség van-e rá?
– Hogyne, a crossoverben mondjuk, nem hiszek, de abban igen, hogy egyszer csak jön egy olyan egyéniség, aki ezt az egész Beat-őrjöngést komolyzenei műfajjá fogja emelni. Nem vagyok persze jós, lehet, hogy valami egészen más jön, de szilárd hitem, hogy fognak ilyen egyéniségek jönni egyszerűen azért, mert szükség van rájuk.